Kinek a feladata?

Kinek fáj, és kinek nem fáj a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ellehetetlenítése? Akikkel nap mint nap találkozom, azoknak fáj. És felteszik, feltesszük a kérdést: mit lehetne tenni, hogyan lehetne segíteni? Tüntessünk? Vonuljunk az utcákra? Lám, a vásárhelyiek egy része ezt is megtette, voltak, akik könyvvel és gyertyával jelentek meg, ám az eredmény lehangoló: úgy lett, ahogyan azt elképzelték azok, akiket bánt a magyar nyelv.
Egyszer, évekkel ezelőtt szóvá tettem egy olyan gyűlés kapcsán, amelyre – ma sem tudom, milyen okból kifolyólag – én is meghívást kaptam, hogy nem elég csupán a marosvásárhelyiek, az ottani diákok és orvosok, egészségügyi alkalmazottak nyakába varrni az orvosképzéssel kapcsolatos bajokat, hanem az erdélyi összmagyarság fájó pontjaként kell kezelni, s úgy is viszonyulni hozzá. Igen, már azon a gyűlésen el lehetett volna fogadni egy állásfoglalást, hogy a háromszéki polgármesterek is tiltakoznak. S akkor még nem is volt szó a műszaki egyetemmel való egyesítésről!
E pár, felesleges fecsegésnek tűnhető mondat után hadd mondjam el, mire is kaptam fel a fejem minap. Egyik volt RMDSZ-es „vezetőnk”, aki történetesen marosvásárhelyi, hosszú ideig az erdélyi magyarság képviselője volt, az őt faggató kérdésére válaszolva kifejtette, neki nem tartozik hatáskörébe ez a kérdés, mert ő most államtanácsos. A másik, ugyancsak régóta „honatyánk” azzal utasította el a kérdezőt, hogy ez a kérdés nem tartozik az ő feladatkörébe.
Ha elfogadjuk ezeket a véleményeket, akkor következhet az újabb kérdés: mi köze mindehhez a vidéki polgármestereknek, Marosvásárhely polgárainak? A szülőknek? Más városból valóknak? Nekünk, háromszékieknek? Olvastam azt is, éhségsztrájkra készül a hírneves professzor, az orvosi egyetem magyar tagozatának vezetője. És megfordul a fejemben: mi lenne, ha hozzá csatlakoznának nem csupán a tanártársak és a diákok, hanem az erdélyi magyarság vezérkara is?