Kinek és miért hinnénk?

Kovászna megye országos szinten, Románia pedig Európa-szinten van mérföldekkel lemaradva – én most épp az oltottsági hajlandóságra, számokra gondoltam. Talán mi gyártjuk a legtöbb összeesküvés-elméletet, talán mi vagyunk leginkább a vakcina ellen, talán mi hirdetjük a legtöbbször, hogy mekkora átverés áldozatai vagyunk, hogy meg vagyunk vezetve stb. stb. De csodálkozunk ezen? Hiszen abban szocializálódtunk, arra neveltek kétnapos korunk óta, hogy ne higgyünk senkinek, semminek. Vezetőink, pártjaink egytől egyig hazudnak, minden hivatalban dolgozó, Piri néni a fináncoknál, a kapus, az igazgató, még a takarítónő is, mind-mind át akarnak verni, megvezetni, kihasználni.

És azért ebben van némi igazság. Ha jóhiszeműen azt gondoljuk, talán nem is hazudnak, vagy legalábbis nem szánszándékkal, akkor is látjuk: össze-vissza beszélnek. Mindig, mindenhol. Az elmúlt négy évben nyolc miniszterelnökünk volt két különböző párt színeiben. Az egyik mondott egyet, ígért valamit, bevezetett egy jogszabályt, elkaszálták; aztán jött egy másik, mondta az ellentétjét, ígért valami teljesen mást, eltörölte a jogszabályt. Zsebünkben van továbbá az a tapasztalat is, amit a családorvosnál szereztünk, miszerint meg sem hallgatta sokszor, mi a bajunk, öt éven át mindig ugyanazt a két gyógyszert írta fel, vírusos megbetegedésre is megtömött antibiotikummal.

Hát mégis, kinek és miért hinnénk el, hogy az oltás jó, szükséges, az egyetlen megoldás? Azoknak az embereknek Bukarestből, akikről megtanultuk, hogy csak a haszonért vannak ott, vagy a sarki rendelőben dolgozó fehér köpenyesnek, aki mindig azzal a gyógyszerrel akart megmenteni, amire szerződése volt, és jöttünkben csak a pénzt látta? És ezen az amúgy is hitetlenkedős állapoton persze az internet bugyraiban rejlő, abszolút nem hiteles, nem ismert „kutatások” sem segítenek, amelyek ömlenek ránk szennyként az oltásellenes ismerőseink megosztásaiban.

Kiss Anett, Sepsiszentgyörgy