Kínpróbák alanyaként

Nincs még egy fogalom a mai magyar nyelvben, amellyel annyi szeméttől mocskolt tételt, paragrafust próbáltak volna elfogadható tisztára hazudni, mint a magyar szabad, szabadság szavak. A magán- és mássalhangzókba öltözött fogalom a magán- vagy legközönségesebb utakon fegyveres kényuraink elé vetve a szabadság szavunkat végsőkig, s máig porba alázták.

Sok évszázadig ima-rangú szavunkat, a szabadságot behurcolták Párizs Trianon-palotájába, hadd hallgassa ott és mi itthon végig az értekezlet, a békediktátum végső, pökdösött pecsétnyomásáig, miféle halálos ítéletet mértek magyarokra, szavaikra, egykor-volt szabadságukra! A Habsburg-uralom és császári királyág(!) már inára trottyantott az első világháború végedes nagymosásakor, Apponyi Albert európányi világhoz intézett beszéde alig se jutott el az immár akkor feldarabolt Magyarország és a már akkor ringyóvá aljasodott Európában.

Hatszáz s még több esztendő szobrai, kupolái és alagsorokig aljasodott palotái siratták azt a békét, amelyről még ma sem tud számot adni ez a földrész, hol vagyon Erdély, hol vannak országnyi temetőink, sírjaink, hol unokáink leborulnának imázni nagyapáikért, kenyérkéért, és lámpaoltás idején sírva zokogják el a szót: magyar szabadság.

Áll, él Trianon, s maga a földrész, ez a jobb sorsra és vezírekre érdemes kultúrremete világ. Ahol eddig nem tudtuk szabadon kisírni magunkat egyszer s mindörökre, mert rittyegtek fölöttünk vad, idegen ostorok, ott csak a magunk s a bennünket tisztelettel üdvözlők segítségére számíthatunk.

Ahol a szabadság neve és rangja nem érvényes, ott Trianon átka működik, ameddig le nem ütik egyszer s azzal mindenkorra az élő és enni, tenni, nevetni akaró népek, gyermekek kérésére. Európa ősi, de kiéheztetett földrész, a kínpróbák ezerszer is rokkant ítéletalanya, kiálts önmagadért végre, élhess szabadként magad is!