Kormányiktatás vagy elnökválasztás?

A kijelölt liberális miniszterelnök bemutatta kabinetjét. Becsületére váljon (ritka jelző Ludovic Orbannal kapcsolatban), volt bátorsága felvállalni a teljes kabinetet, ami magában hordozza – mégpedig óriási eséllyel – a kudarcot.

A kabinet elsőre jóval karcsúbb, mint a korábbi, bár nem világos, hogy mit lehet azzal spórolni, ha négy minisztériumot összevonnak egy tárcába, s aztán azon belül csinálnak négy főigazgatóságot vagy negyven államtitkárral – nem kizárt, hogy még több alkalmazott lesz, mint külön-külön.

És kérdéses az is, hogy mit őriz az a sportminiszter, akinek költségvetése a bruttó hazai termék 0,0048%-át teszi ki. Erre mondta nemrég a jó öreg Ion Ţiriac, hogy ha ő lenne a sportminiszter, felállna a kormányülésen az asztalra, és addig le nem szállna onnan, amíg legalább a GDP 1%-át meg nem kapja. Nagyon kérdéses, hogy a tisztségre javasolt 40 éves hardverfejlesztő mérnök szükség esetén bemutatja-e ezt a performanszt…

Az összetételről nincs mit mondani, mert ez egy politikai kormány: nem azért megy át vagy bukik meg, hogy egyik vagy másik miniszter ért-e ahhoz a szakterülethez, amelyet irányítania kell(ene) vagy sem, hanem azért, hogy a politikai versenytársaknak származik-e ebből előnyük vagy sem. Elvben abból származhatna előnyük, ha megszavaznák a kormányt, ugyanis jó esély van arra, hogy a liberálisok rekordidő alatt lejárassák magukat: ha megszorító intézkedéseket hoznak, azért, ha tovább folytatják a populista politikát, akkor azért, s így utat nyitnának a többi pártnak a hatalom felé.

Ugyanakkor megfogalmaztak több, egymásnak ellentmondó feltételt, amely közül a legkeményebb az, hogy egy- vagy kétfordulós legyen a polgármester-választás. Ebbe nagy valószínűséggel belebukik a kormány, elhúzódik a cirkusz, de egy valamit elérnek: közben visszaválasztják a liberálisok által támogatott államfőt. A kormányalakítás körüli felhajtás ugyanis teljes egészében elnyomja az elnökválasztási kampányt, ami pedig annak kedvez, aki hatalomban van.