Körömszakadásig

Nézem, hogyan százalékolják a nemzetiségi jogokat Székelyföldön, ma éppen Sepsiszentgyörgyön is. Mert eljön nemsokára Szent György napja, és nem lesz haddelhadd, minden marad, csak a sárkányra mutogatnak idén is az apró gyermekek. Sepsiszentgyörgy is viseli nevét a népet megmentő szent férfinak, hát különös súlya van az ünnepnek, akár más testvér-Szentgyörgy nevű településeken. Ám a sárkány egy foga sajog ma is, mert gennyes.

A Pro Urbe (a városért) díj vagy díjak átadása, a jelesek megnevezése mindig villámlásos volt. Ismét és századszor is körömszakadásos nemzetiségi vita tárgyává vált az utóbbi néhány évben. Hányan, milyen bölcsőből, hány éves korukban, síron innen vagy azon túl kapják a díjat, románok vagy magyarok. Magát a díjazást nem elleneztem sosem, de amikor rájöttem, miféle szempontok, arányok, politikumok és szervezkedések érvényesülnek évente, már tanácsos koromban arrébb toltam ezt a jelenséget.

Akkoriban, vagy két esztendeje hangzott el a nemzeti többség egyik képviselőnőjének szájából a végső elkeseredés, hogy jó, majd meglátjuk, harminc év múlva kik lesznek itt többségben! Így. Akkor mondottam szelíden, meggyőződésből és nem meggyőzőleg, hogy lehet, nem mi, magyarok, de nem is a románok, hanem a cigányok. Most ismét itt a tétel. Emlékeztetek futólag az utcanevek adására például – micsoda és kicsodák küzdelme volt, egek! Elhangzottak a várostól vadidegen és képtelen nevek a jelöltek sorában…

Dúl a harc, ki kit tábláz be, illetve ki azon a kis falitáblán, ahol nehéz mérlegelni érdemeket és hiányokat. De áll a bál ma is, győzelemre törnek az önjelölt népfik. Nosza rajta, jó katonák! Nyerünk mérkőzéseket, pálinka- meg tortaversenyeket, de képtelenek vagyunk fönn valahol megvívni a magunk emberi jogainak csatáját. Igaz, azt se tudjuk már, hol a fönn, hol a lenn. És aki tudja, az hallgat. Mert hallgatni arany… Régi mondás. Megélhetési.