Köszönet a szüleinknek!

Esténként, miután lezárom a telefonom, és kikapcsolom az előttem némán, csupán a fény miatt működő televíziót, mindig számvetést tartok a napomról. Na, szóval, kedves Réka: az anyagokat leküldted az újságnak, sajtóközleményekre a programokat átnézted, találkoztál a barátaiddal, edzés megvolt, fürdés volt, a fogmosást sem felejtetted el, kávéadagodat megittad. Szép munka, akkor aludhatsz is.

Aztán bevillan egy kép és mellé egy hang is társul. Elgondolkodsz. Ma este, amikor ismét kimerülten tértél haza a napi teendőid után, volt türelmed a szüleidhez? Kedves voltál velük? Meghallgattad milyen volt a napjuk? Elmondtad, hogy a tied milyen volt? És, bár fáj a válasz a fenti kérdésekre, mégis a nem-re kerül most a több szavazat. Ilyenkor mindig elszomorodok, és minden este megfogadom, hogy holnaptól jobban figyelek ezekre a dolgokra, de persze néha – na jó, inkább gyakran – nem pont így sikerül. Pedig, ha azokra a dolgokra gondolok, amiket ők tettek meg értem, az én tennivalóim azok mellett elvesznek, és bár rengetegszer hibáztatom őket mindenért, tudnunk kell, tökéletes szülő nem létezik.

Kevés anya szent, nem sok apa érdemli meg, hogy istenítsék, de mégis minden szülő odaadná gyermekének a saját életét, és valójában mi kell ennél több? Én a szüleimnek köszönhetek mindent, azt hiszem azért vészeltem át ennyi érzelmi vihart, így 23 éves fejjel, mert annyi szeretetet kaptam gyerekkoromban. A szüleim szeretete óriási önbizalmat adott számomra, amely mai napig bennem él, mozog, tevékenykedik: miattuk van egyetemi diplomám, munkahelyem, miattuk mosolygok minden nap, miattuk tudom azt mondani, hogy büszke vagyok arra, ahol ma vagyok! És én mit adhatnak cserébe ezekért a dolgokért? Értékesebb dolgot nem, mint hogy minden nap áldozok rájuk pár percet, egy kedves mosolyt. Köszönöm nektek, hogy vagytok, és hogy értem bármit, de bármit feláldoznátok. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg boldogságot, amiben általatok részem volt!