Köszönjük, hogy észrevettek!

Ezt akkor mondta nekem egyik, nyugdíjba vonult pedagógus, amikor a pedagógusszövetség megyei szervezete nevében átadták a megyei Életmű-díjakat. Nem nagy ügy, legyinthet bárki, mostanában annyiféle díjat, kitüntetést osztogatnak, hogy eggyel több vagy kevesebb, nem számít.

Kijelentheti ezt elsősorban az, aki még soha nem részesült kitüntető figyelemben, s hogy igazságot szolgáltassunk a kételkedőknek, nyugodtan hozzátoldhatjuk, nem mindenhol és nem mindenkor veszik észre, esetleg akarják észrevenni azt, aki munkálkodásával kiemelkedik a többiek közül.

A pedagógusokat, a legjobbakat sem illik észrevenni, summázhatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy bizony a nemzet napszámosainak tevékenységére, személyére ritkábban figyelnek fel, mint más területek munkásaira, kevesebb időt pazarolnak az ő méltatásukra, kevesebb akaratot mutatnak erényeik elismertetésére. Elő is rángatok egy meggyőző példát, hogy konkrétumot is mondjak: a világjárvány tetőzése idején érdekes feliratok jelentek meg a központban az egyik bank üvegablakain, talán hármon is ugyanaz a felirat, amellyel köszönetet mondtak a tűzoltóknak, az egészségügyieknek, a rendőröknek erőfeszítéseikért a járvány elleni küzdelemben. Egy szóval sem említették, hogy azért a pedagógusok is ott voltak, és még mindig ott vannak a frontvonalban.

Ez a felirat nemcsak a pedagógus-hiány miatt bosszantott, hanem azért is, mert Sepsiszentgyörgy forgalmas járdája mellett, ahol az elhaladók hetven-nyolcvan százaléka magyarul nézelődik, arra az üvegablakra egyetlen magyar szó sem volt írva.  Ha már a pedagógusok nem érdemelték ki a feliratozók tiszteletét, kiérdemelhette volna az a sok-sok magyar járókelő. Lehet, fel sem figyeltek az egyébként dicséretes cselekedetre, de azért nekünk is kijárna a nyelvünk iránti tisztelet.