Küzdj, és bízva bízzál!

Ma megkezdődik az idei kicsengetések sorozata. Mint a megelőző húsz esztendőben, az idén is a végzős líceumi tanulók és harmadéves szakiskolások ünnepi ökumenikus istentiszteletével indul ez az iskolai rendezvénysorozat, amely tulajdonképpen minden tanintézetben a legrangosabb ünnepnek számit. És azért különlegesebb a többinél, mert ez az egyetlen alkalom, amikor különböző tanintézmények utolsó éves diákjai találkozhatnak, egymást köszönthetik, közösen meghallgathatják a világi és egyházi személyiségek értékeléseit, tanácsait, lelki erőt meríthetnek az elkövetkező időszak csöppet sem könnyű megpróbáltatásainak legyőzéséhez.

Az biztos, ennél felemelőbb esemény ritkán adódik, hiszen micsoda látvány és szemgyönyörködtető gyülekezet ez, több száz fiatal, az új élet útjára lépő, saját megnyilvánulásainak és vágyainak megvalósulásához eszközöket kereső had, amelyben bíznunk és reménykednünk kell, elvégre több évnyi munkánk gyümölcsét várjuk beérni általuk. És hogy milyen is volt ez a munka, az ezután válik el, talán nem is elsősorban az érettségi vizsgák sikere vagy sikertelensége adja majd a végeredményt, hanem az, ahogyan évek múltán megérik a mag, amelyet az iskola vetett el.

A ballagás szépségéhez, emelkedettségéhez, fennköltségéhez semmi nem hasonlítható. Minden diák ezt várja, ilyenkor érezheti át igazán, hogy mennyire fontos a környezete, a családja, barátai számára, s ha az a sok jókívánság, ami ilyenkor elhangzik, legalább részben szárba szökkenne, bizony igen gazdag lehetne a termés. Ám elégedjünk meg egyelőre annyival, hogy ma gyerekeink örvendenek, s mi is örvendezünk velük együtt, mert bármilyen eredményt is mutattak fel eddig, ők a mieink, a mi jelenünket szépítik meg, a mi jövőnket táplálják. Örvendezzünk hát, mondja a régi diákének, s bízunk abban, hogy lesz erejük mindenkor a küzdelemre, lesz erejük a bizakodásra is. Erre tanít a címben kiemelt madáchi intelem.