Le lehet tenni a fegyvert!

Én mondom nektek, kedves pedagógustársak, le lehet tenni a fegyvert! Emlékezzetek, nem is olyan rég még úgy nézett ki, a ki tudja ki által kiötölt speciális nyugdíjak egy szeletét, a helyi választottakra vonatkozó kitételét felfüggesztik. Mostanában nem évtizedekben, de még években sem érdemes számolni, olyan gyors lett körülöttünk a világ, sok minden úgy változik meg hirtelen, hogy csak akkor veszünk róla tudomást, amikor már rég lecsengett, s már azok sem emlékeznek rá, akiket közvetlenül érint, sőt, azok sem, akik javasolták, előterjesztették. És ilyesmi nem csupán nálunk divatozik, nézzünk egy kicsit túl a határon, s mindjárt elborzadunk, hogy mi folyik ott is.

Nos, miért éppen most, a pedagógusok sztrájkra készülődése közben jutott eszembe? Azzal függ össze, hogy a szenátus egyik, bizonyára erre szakosodott bizottsága elutasította azt a beadványt, amelynek készítői a választott helyi vezetők speciális nyugdíjának elutasítását írták volna elő. Hogy kik voltak abban a bizottságban, milyen indítékaik voltak ezt az asztalról lesöprő lépést megtenni, nem is érdekes. Ha más tagjai lennének ennek az elutasító bizottságnak, minden bizonnyal ugyanezt tették volna.

Milyen balgák is vagyunk! Annak idején az alkotmánybíróságtól vártuk, hogy megteszi az ország népét megnyugtató lépést, s utat enged a különleges nyugdíjak eltörlésének. Valahogy nem jutott eszünkbe, hogy a legnagyobb juttatások éppen azoknak jutnak, akiktől várjuk eme adományok teljes eltörlését!
Ám minket, pedagógusokat, legalábbis engem felvillanyozott az egyik képviselő – vagy szenátor? – valamikori megnyugtató kijelentése, miszerint a különnyugdíjak odaítélésének következő létjogosultjai a pedagógusok lesznek. És akkor most lépjünk fel azok ellen, akik ezt a kiváló ötletet bedobták? A sorrendben tehát a helyi választottak után a pedagógusok következnek. Kivárjuk! Tényleg kivárjuk?