Légitámadás a megyeszékhelyen

Mivel országunk tagja a NATO-nak, sőt a legszófogadóbb klubtagok közé tartozik, valószínűsíthető, hogy nem nyugati, hanem nyilván keleti gépek voltak azok, melyek végigbombázták két fontos utcáját. Az egyik terelőút, amit az ellenség nyilván gondos mérlegelés után választott ki, a másik még nagyobb telitalálatnak számít, ugyanis a belváros egyik főutcája, úgyhogy a forgalmat valósággal meg lehet bénítani azáltal, ha járhatatlanná teszik. Az ellenségnek egészen biztosan stratégiai értesülések voltak birtokában, amikor e két utcát választotta célpontjául, belső ötödik hadoszlopát és kémei jól értesültségét alábecsülni tehát nem tanácsos.

A rombolásnak nem is a ténye, hanem maradandósága, felszámolhatatlansága, a makacs ragaszkodás, amivel óvják az, ami egészen rendkívüli. Immár egy éve képtelen ugyanis a város helyrehozni, amit elpusztítottak a rosszcsontok, amitől a városi forgalom észbontóan bonyolult és kiismerhetetlen lett. Annyira, hogy aki északra tart, előbb elkanyarodik dél fele, és úgy próbálja meg elérni, amit célként kijelölt, de van, aki körbe-körbe jár, és végül lerogy kimerültségében, mert se iránytű, se térkép, se rendőri irányítás nem képes a csúcsforgalom hálójából kimenteni. New York kutya füle ahhoz képest, ami a reggeli vagy koradélutáni órákban, az autóözön öncélú örvénylése vagy temetési menetté alakulása idején történik.

Érthető, ha ilyen körülmények közt felerősödik a békemozgalom, és – NATO fölény ide, NATO főlény oda –, kórusban követelik a lakók, hogy egyezzünk már meg az ellenséggel és temessük be e két sírt, melybe maholnap az egész várost örök nyugalomra lehetne helyezni.