Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Csak éppen várjuk ki a végét, ahogy mondani szokták. Olvasom tehát az újságban, hogy végre valahára megszavazták, s még az államelnök is láttamozta az iskolai óralátogatások rendjét. Én csupán hümmögni tudok, s a címben feltüntetett gondolat fogalmazódott meg bennem. Azért jó lenne emlékezni arra az időre, amikor még azt hangoztattuk úton-útfélen, hogy az iskola tulajdonképpen a diák, a gyerek második otthona, s bizony a szülők se igen bánták, ha gyerekük sokszor többet ül az iskolában, mint otthon.
Ismerek komoly, iskolázott szülőket, nagyszülőket, akik arra büszkék, hogy ennek vagy annak a tanintézetnek voltak a diákjai, s ott bizony olyan szellem uralkodott, olyan szigorúság honolt, hogy a pedellus, a tanár, az osztályfőnök, az igazgató tudta és engedélye nélkül még a légy sem zümmöghetett. Ezért jutottak arra a szintre, dicsekednek, ahol vannak, ezért lett belőlük Valaki! És ugyanezek most azért siránkoznak, mert csemetéik, unokáik túl sokat töltenek a tanoda falai között, nincs szabadságuk, s ha netán elhangzik valamilyen nekik nem tetsző szó, szidás, elmarasztalás – ki merne itt és most jó időben jött nyaklevesről beszélni?! –, futás valahová, ahol fel lehet jelenteni a tanítónőt, a tanárt, újabban az óvónőt; a pedellust nem, mert az már nincs.
A humor kedvéért mondom el, hogy mostanság előfordult olyan helyzet – intézményt nem említek –, amikor a takarítónő seprűje nyelétől jobban tartottak a szemtelenkedő fiatalok, mint a tanári intő szótól vagy a magaviseleti jegy levonásától. Emlékszünk, hajdanán heti hat napot jártak iskolába, ez legalább napi hat órát jelentett. Ezen felül jutott idő sportra, kórusra, táncpróbára, tudományos körre, önképzőkörre, udvarolásra. Telefonra, számítógépre nem, mert még nem voltak. Volt viszont tisztelet, barátság, együttműködés. Azt nem állítom, hogy ezek manapság hiányoznának.
Nyilván, a legújabb intézkedés egy sor kérdést is felvet, s ezt a szülőknek önmaguknak is fel kellene tenniük. Hol tölti idejét a diák, ha kiszabadul a falak közül? Milyen tantárgyak óraszámát nyirbálják meg? Milyen tantárgyakat vesznek ki? A fizikát bizonyára nem, tekintve az államelnök egyetemi végzettségét. Az viszont cinikusnak tűnt, amikor egyik-másik „reformer” megjegyezte, a pedagógusok siránkozása az elveszíthető katedrák miatt nem lehet fontosabb, mint a gyerekek felszabadítása az iskolai rémuralom alól. Mindezekről minden bizonnyal sok vélemény elhangzik majd hozzáértő, tapasztalt pedagógusok és hozzá nem értő akarnokok, „véleményalakítók” szájából, de azért meg kell jegyeznem: jó lett volna mindezekről többet és szélesebb körben tárgyalni, beszélgetni, hogy a lehető legjobb döntés szülessék. A gyerekek javára!
A címre visszautalva, lehet, a továbbiakban még nagyobb lesz a harc a további óracsökkentésért, a kisebb szintű tudásért, a teljes szabadságért, amikor még iskolába sem kell majd járni!