Létezik ritmuscsere

Olvashatunk, hallunk is óránként a jogállamiság kérdéséről bőven. Most azon tűnődöm, hogyan is voltunk jogfosztottak, és hogyan vált a jog fogalma igen rövid idő alatt egyenértékűvé a penészes puliszkával. És most rebben ide az örökség fogalma is. Értéküket veszítették olyan fogalmak, melyeket örök érvényűeknek hazudnak magas polcokon. A kommunista diktatúra bőven csengette-kongatta ezeket a fogalmakat, aztán odalett. Mármint az a diktatúra, és fordulunk a nemzeti örökséghez: mi maradt a rendszerváltások óta, mennyi is az örökségünk épp most, az Európai Unió tagállamaiként?

A rendszerváltás szót is leírtam most, és tömegével jelentkeznek az elsikkasztott jogi paragrafusok. Kapcacsere. Elkerülhetetlen a kérdés, hányféle rendszerváltásra van szükség, mondjuk Magyarországon vagy Lengyelországban, hogy értékét visszakapná a jog meg a nemzeti jelző? Nem foghatunk mindent a kommunista jograblásra, hiszen az Európai Unió ma egyszerűen jogfosztással fenyegeti a két említett országot, ha nem úgy cselekszik, „viselkedik”, némul el, ahogy azt az EU fenyegetve kívánja. Hol a jog fogalma? Egyenlő súlya és rangja van-e a jognak Brüsszelben meg Bukarestben, Budapesten?

Gyermekkorunkban az óvodákban tanították a fegyelem ritmusát, dallamát: “Aki nem lép egyszerre, nem kap tésztát estére.” Nos, onnan cseng vissza a hasonlat. Aki az EU által diktált ritmust nem tartja be, nem kap az amúgy jogilag és törvényerővel is kötelező anyagi támogatásból. Aki nem engedi házába, ágyába a migránsokat, megkéselhető. Most ez a ritmus mutatja ki foga fehérét, a fejetlenítési kísértet jogi helyzetét.

Szerte a világon döngetik mellüket a késelők, jogaikat követelvén a késhegyen. Ma már az is gyanús számunkra, aki a szamárbőgés ritmusát akarja kötelezővé tenni. Egyszerre lépni, mert ha nem, nem lesz kenyérhéj se estére, csak jogból, államiságból fancsikák.