Megalkotni az élhetőt…

Nem lenne könnyű még egy olyan regényre rámutatni, mely Erdélyt annyira átfogóan és mélységében mutatja be, mint Móricz Erdély-trilógiája (1922–1935). Esetleg egy-egy írónk teljes munkássága jöhetne számításba ilyen tekintetben, mindenekelőtt a Bodor Ádámé…

Legújabban a mai középnemzedékhez tartozó Vida Gáborban (szül. 1968, Kisjenő, Arad megye) merült fel, hogy meg kellene írni jelenünk igazi Erdély-regényét. Ő maga is így kezdett új, Egy dadogás története című művébe (Budapest, Magvető, 2017), ugyanakkor józanul szembe kellett néznie egy megkerülhetetlen valósággal, hogy tudniillik „a Nagy-Erdély-regényt most nem tudom megírni… Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő… Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt.” 

Vida Gábor végül is fejlődési regényt írt, különös és nyomasztó családi, valamint nemzedéki tapasztalatok birtokában, egy olyan főszereplőt állítva a középpontba, akinek felnőtté válása a romániai rendszerváltozáshoz kapcsolódik. 1990 januárjában Kolozsvárt találjuk az elsőéves egyetemi polgárt, aki írónak készül. Már ekkor valamiféle teljesség vonzásában élt, hiszen azt válaszolta oktatójának, hogy az általa tervezett könyv az egészről fog szólni.

Vida új regénye a kommunizmus két utolsó évtizedében, az 1970–80-as évek Romániájában szocializálódott gyermek és ifjú fejlődését mutatja be, mintegy családtörténetbe ágyazottan. A főhős fejlődésében, illetve önmagára találásában igen ellentmondásos szerep jut a szülőknek, ám felszabadító hatással van rá például az apai nagyapa és anyai részről a két nagybácsi, továbbá a gyermekkori nagy csatangolások a nagyszülőknél, egyrészt az Arad megyei Ágyán, másrészt Baróton, a Hargitán, valamint az otthont jelentő Kisjenőben, illetve úgy általában az „élet” vagy ahogy az elbeszélő fogalmaz egy helyen, a „sötét valóság, amit megéltem.”  Egyetlen komoly ellenfele – ahogy fogalmaz – a dadogás, amely kisiskolás korától kezdve nagyon hosszú ideig végigkíséri. Értelmezése szerint ez „nem egyszerűen artikulációs vagy légzési kérdés, hanem egy lelkiállapot, személyiségzavar, kognitív probléma (…). Írásban is dadogok, egyszer csak elakad a szufla, a gondolat, a mondat, de én nem hallgatok el, mondom, amit mondani tudok (…).”

Hősünk apja Romániában élte le egész életét, teológiai tanulmányokat Kolozsvárt folytatott, de tisztviselő lett, nem a papi szolgálatot választotta, és olyan magyarnak tartotta magát, mint az anyaországiak. Mivelhogy a Fehér-Körös menti Ágyán és Kisjenőben élt, ezért számára Erdély s különösen a székelység megfoghatatlan és nehezen meghatározható dolgok voltak, nem tudta beilleszteni saját maga alkotta „dobozaiba”. Az anya viszont erdélyi és székely, de olyan „hívő” családban nőtt fel, amelyet egy zsarnok apa uralt, ezért iskolái végeztével a lehető legtávolabbra, a Partiumba kérte kihelyezését. A családi önkény elől menekülő lány itt és így talált rá egy meghasonlott fiatalemberre, előbbi aztán saját családja fölött ugyancsak gyakorolta az uralkodást, és játszotta az áldozat szerepét… A belső függetlenséget a főhős számára az otthoni csatangolások jelentették vagy a nyári vakációkkal járó „boldog önfeledtség”, viszont az aradi kollégiumi környezet sokáig a teljes elzártságot és a megalázás, valamint az etnikai megkülönböztetés válogatott módozatait „kínálta”.

A főhős által megélt ama sötét valóság mindenekelőtt az aradi kollégiumban töltött évekhez és a katonáskodáshoz kapcsolódik. Katonai egységében azonban működött a bajtársak közötti szolidaritás, míg ezt bentlakó diákként soha nem érezte. Későre múlt el viszont a hadseregben szerzett nyomasztó tapasztalatok hatása, még leszerelése után is jó ideig érezte, hogy ahová visszatért, a polgári és szabad (?) világ egy laktanya, elhagyni azonban nem akarta az országot. Egy alkalommal, az 1980-as évek végén barátjával együtt próbálkozott a zöldhatáron Magyarországra szökni, de visszatértek – Erdélyben akart élni. Később aztán az is tudatosult benne, hogy a világot mindennap úgymond újra ki kell találni, s „aki a sártengernek ezen a felén nem tudja megalkotni magának az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni (…).”