Megcsókol a nap, neki szabad

Gyönyörűen süt a nap be a szerkesztőség ablakán. Érzem, ahogy hozzám szól, hívogat egy sétára, egy pohár borra egy vendéglő teraszára. Csakhogy nincs ahová menni, vagy nem szabad menni, itt kell ülni, innen egyenesen hazamenni, lázat mérni. És napok óta hiába süt a nap, hiába hívogat. Próbál jobb kedvre deríteni, próbálja feledtetni a világ fájdalmait. Vagy gúnyosan tekint ránk, arcunkba kacagva, hogy neki bármit szabad, ha akar, kisüti a szemünket, de ha akar, el is bújhat…

Mi magunkra vettük a „kényszerzubbonyt” (magunkra kellene vennünk legalább is, de feltételezzük a továbbiakban azt, hogy mindenki betartja, amit be kell, és nem mászkál fölöslegesen a városban). És én nem pánikolok amiatt, hogy elfogy a liszt vagy a vécépapír otthon, az üzletekben, mindenhol. Nem pánikolok a megbetegedés miatt sem, hiszen elvileg van esélyem túlélni, koromból kifolyólag legalábbis. A gazdaság mélyzuhanása nem boldogít, de azért sem pánikolok, mert hiszem, hogy semmi sem tud végleges lenni. Az energia nem vész el, csak átalakul, mondják.

Ami engem bánt, és ami miatt kicsit pánikolok, hogy túl sokáig marad ez az alaphangulat bennünk. Egy idő után megszokjuk a szorongást, a karantént, az egymástól való elszigeteltséget. Megszokjuk, hogy se puszi, se kézfogás, se ölelés. Megszokjuk, hogy csak telefonon halljuk nagyszüleink hangját, megszokjuk a magányt. Ismerős lesz a ridegség; ismerős, nem ellenség.

Süt a nap, de kopár minden. Egy láthatatlan burok vette birtokába a Földet. Mindenki koronázik, tényleg minden erről szól. A hírek, a tények, a beszélgetések. Már nem is emlékszem, miről beszélgettünk ezelőtt. Talán a medvékről, az ausztráliai tűzről, a környezetvédelemről. Lám-lám, ami néhány hete szörnyű volt, az mára eltörpült. Vajon mikor és mi okból törpül majd el a COVID–19? Véget ér, vagy jön valami, ami mellett ez is semmiség lesz?

Közben lement a nap, nem próbálkozik tovább ő sem. Eltelt még egy nap ebben a hangulatban, és a holnap sem ígér jobbat. De legalább telik, és reméljük, múlik is.