Megtérni kötelező

Hajnal van, nem is annyira korai, hogy a fény át ne törhetne a tömbházak között. Becsülnünk kell a mindennapok korai aranyát. És egyébként is, Kovács nagytata arra tanított, enni kell adni az állatoknak korán, nem lehet elheverni. Áldott jó nagytatáink mennyi mindenre figyeltek hajnaltól éjfélig!

Nekem ezen a kora reggelen arra kell gondolnom, mint máskor is, hogy jaj, mennyi kisgyerek nyávog álmosan, kel, mosdik, menni kell az iskola barikádjaira, meghódítani a titkos dolgokat. Most az a hajnali feladatom, hogy megfejtenék egy rettenetes szókapcsolatot: deradikalizációs program. Hát nincs jobb dolgom, nosza, húzzunk bele! A de az itt latinos fosztóképző, a radikális a régivel való erőszakos szakítás. De hol is van az furcsa kutya itt eltemetve? Miért kell leállítani ezt az újabb, tán forradalmi, ártalmas ósdit romboló folyamatot?

Az új, az újdonság legtöbbször meglepő. Ne álljunk útjába az újnak, ne forradalmasodjunk, csak ha az mindnyájunknak hasznára lesz. Ausztráliában törvényt hoztak, nem engedik vissza a földrész-országba azokat a radikálisokat, életmódosítókat, akik – akik öltek, raboltak, erőszakkal éltek dologtalanokként stb. Na, itt a kutyatemető! A veszettül erőszakos, bűnöző, gyilkos, dzsihadista egyéneket két évig nem engedik vissza Ausztráliába, míg meg nem javulnak…

Akinek vannak kétségei, az a jobbat akarja bizonyosan. Abban ugyanis nem vagyunk bizonyosak, hogy aki hazájában hitvány volt, bűnözött, az két évig ül a határ mentén, és egyre inkább javulva várja az idő teltét. És aztán? Egyelőre bízom a canberrai miniszterelnökben, aztán meglátjuk. Nekünk bőven vannak tartalékban, akik öltek, raboltak, aztán mi várjuk, hogy a gonoszak deradikalizálódjanak, kés- és erőszakmentes életre térjenek át, hamvat szórva megtért fejükre a börtönök kapui előtt: mea culpa, mea deradikalizált maxima culpa…

De addig is dédelgessük kicsikéinket iskolák, könyvtárak kapui felé reggelente a derűs napon.