Menni vagy nem menni?

Jól megnőttél, fiam, hála a fennvalónak. Itt, né, a birtokon belül a számításodat bizonyosan megleled. Igen-igen akart tovább menni a jó és okos fiú, aztán megjárta a holland meg az olasz egyetemet – milyen a fiatal? Mindent megtanul odakinn, mindent megismer, aztán hasznát látja idehaza a saját népe javára.

Ma sincs másképp. Épít, és lehúzzák a bőrét. Hajrá! Itthon vagyunk. De hogy azt vágják a képébe, nincs mit keresnie itthon, az meglepi a magyar embert. Fejszét ugyan nem vesz a kezébe, de megkérdezi az eltemetettek s a templomok felé fordulva, hogy kinek van pofája azt mondani, hogy mi valahogy nem vagyunk itthon?! Mármint mi, keresztény hitben s jó tarlón, kaszálón gyárakat építvén jó magyarokul? Nem lennénk itthon?

Még a kérdés is haj- meg kaszameresztő. Miféle ördög veti ma s itt né, a tegnap is az arcunkba, hogy ha mi nem ünnepelünk a román történelmi műanyagünnepeken, akkor nekünk nincs helyünk földön s az ég alatt?! Mi megnézzük közelről esztendőnként, hogy ki s miféle népség vetemedik ismét a mi uralmunkra. És most és mindörökké megkérdezzük, hol az ákosfalvi csengettyűs pokolvarban voltak ezek a becsületes román honfiak, akik a magas állami fórumon azt üvöltik, hogy mi nem vetettünk, nem arattunk? És hát ennek folyományaképpen végül is nincs mit keresnünk ezen a letarolt, kirabolt, csóré földön…

Az embernek megáll az esze a román politikai szolgálatosakat hallván. És a magyar embernek már rég nem ötlik az eszébe, hogy ezek, akik állítólag velünk dolgoznak látástól vakulásig, megvesztek-e valóságoson a maguk tehetetlenségében és könyökölésükben. Az igaz, innen könnyű volt elhordani 80 év alatt, de a népnek s a nemzetnek élni kell!

Na, valami ilyesmit keresünk Székelyföldön, ami állítólag Románia. Szántót, betakarítást, egyetemeket keresünk odakinn a hazajövőnek. Az a nagy igazság, hogy brosúrával meg plakáttal sose mentünk sokra. Drága, drágán megfizetett elvtársak! Már rég, tán 70, tán 27 éve kellene végre a népi kerítésen belül gondozni a jót, a javakat.