Mennyit érünk mi, emberek?

A kérdés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor az egyik hírtévében bejelentették, hogy valamelyik első ligás csapathoz érkezett új szerzemény havi fizetése tízezer euró lesz, de most pillanatnyilag átutalnak neki kétszázezer euró beilleszkedési díjat. Hogy aztán azon felül még mi jár és mi nem, azt nem firtatta senki, ha már ilyen bő mellényű a vásárló, bizonyára a továbbiakban sem cáfolja meg magát.

Hát ez bizony emberkereskedelem, mondhatja az, akit nem érdekel a foci, nem is kapott sokat, teheti hozzá a másik, akit viszont az tart életben, hogy hétvégeken, egész heteken át bújja a tévéközvetítéseket, amelyek nyilván a fociról szólnak. Elképzelem, milyen előnyben voltak a mához képest azok az emberkereskedők, akik szinte ingyen jutottak élő emberekhez, s persze, letelepedési díjat sem fizettek nekik.

Olvastam azt is, hogy vannak országok, ahol nem járt anyagi juttatás a tokiói érmeseknek, máshol viszont teletömték őket minden értékkel, persze, pénzzel is. Elgondolom, milyen huncutul összekacsintottak a törvénytevők, amikor évekkel ezelőtt sikerült eltörölniük a pedagógusoknak biztosított – minek is nevezzük ezt a ma már aprópénznek sem felfogható összegecskét? – minimális otthonteremtési, elhelyezkedési jutalékot. Persze, ennek a kicsinek is örült minden pedagógus, s ha hozzáteszem, hogy nyugdíjazáskor háromhavi pluszfizetésben részesültek, akkori mércével akár Kánaánról is beszélhettünk.

Mára ez már elszállt, megsemmisült, s csak csorog a nyála a tanításban megőszült nemzetnapszámosnak, ha látja a tévében a százezer eurókat dobigáló nagymenőket, akik közül egyet-egyet azért elkapnak, a maneléseket, s másokat is, nemcsak itt, hanem magyar földön is. Milyen visszataszító, hogy a mindenkit kioktató magyar európai biztos asszony azért kapott rengeteg pénzt, aminek a megsemmisítéséért harcolt. Olyan ez, mint a Kárpátokban épített, sehová nem vezető út. Az emberkereskedelemről szóltunk, s nem is szól egyébről ez a nagy versenyfutás: az jár jól, aki érdemtelenül sokat markol.