Mez a sárban

Szombaton úgy mentem ki a kézdivásárhelyi Sinkovits Stadionba, hogy egy kiegyensúlyozott mérkőzést láthatok a KSE és az FK Csíkszereda között, bízva abban, hogy a helyiek visszavágnak az ősszel elszenvedett négygólos vereségért. A lelátó benépesült, a hazai és a vendég drukkerek síppal-dobbal, dalokkal buzdították kedvenceiket, és a meglehetősen érdekes első játékrész után, amelyben a vendégek fociztak, a KSE meg a hatékonyság magasiskoláját mutatta be, a csapatok kétgólos hazai vezetéssel vonultak az öltözőbe.

Szünetben a helyi drukkerek aggódtak picit amiatt, hogy a második játékrészben „a szél nem velünk fog tartani”, és sajnos igazuk lett. Nem tudom, honnan fújt az a szél, ám biztos, hogy nem a meglehetősen átázott pályát szárító fuvallatról volt szó…

Bár olykor együtt nézünk sportot, ezúttal lányaim nem tartottak velem, mondván, „a tévében sokkal érdekesebb a foci”. A második félidőben ezt már nem bántam, hiszen, bár ezúttal a leghíresebb cirkuszok előadásait is megszégyenítő „produkciót” láthattunk, ennek nyomán felmerülő kérdéseikre nem tudtam volna válaszolni. Például arra, hogy miért puskázták el a hazaiak rögtön a második félidő elején az összes cserelehetőségüket? Hogy a csíkszeredaiak első góljánál kapus és védő egyaránt miért asszisztált passzívan az ellenfél játékosának befejezéséhez? Hogy a friss erőkkel pályára lépő hazaiak miért „vonszolták” magukat a második játékrészben? Hogy a vendégek második – a labdaszedő gyerekek játékát idéző – gólja után miért indult haza a nézők nagy része? Hogy a harmadik csíki gól után a hazaiak új játékosának, Opreának miből lett elege, amikor mezét földhöz vágva elhagyta a játékteret, és az öltözőbe ment?

Az biztos, ott és akkor a KSE futballcsapata épp oda került, ahová a hazai játékos által eldobott kék mez: a sárba. Nem a tabellán, hanem a nézők, a drukkerek szemében. Nem tudom, ebből a mocsárból mikor evickélnek ki. Majd elmondják azok, akik a továbbiakban is kijárnak a mérkőzésekre.