Miért is éltem?

– teszi fel a kérdést Gazda József a Tortoma kiadónál megjelent könyvében, s a válasza olyan, hogy művét a különben rendkívül gazdag erdélyi emlékirat irodalom, hogy úgy mondjam, emlékezetes darabjává teszi. Már csak azért is, mert a legpompásabbak – a klasszikusokon kívül például a Kacsó Sándoré, a Kocsis Istváné, a Bánffy Miklósé stb. – mind erre a lelkiismereti késztetésre felelnek.

Szóltam róla a minap, s most azért térnék vissza rá, mert megnyugtatott. Meg, mégpedig azért, mert megérteti az emberrel: a történelmet szerencsére nem a politikusok, hanem az értelmiségiek vallomásai alapján hitelesítik és írják meg majd. Az erdélyi magyarságét például nem a bizonyítványukat magyarázó politikusok, a kezüket mosó „választottak” önmentegetőzése alapján, hanem a szolgálatos lelkiismeretek tanúságtétele szerint.

Gazda könyve ragyogóan beszédes példákban is bővelkedik. Jellemző az alkotói hiúságra például az, ahogyan a Nagy Imre monográfiája körüli cselszövések kulisszái mögé bepillantást enged, vagy ahogy arról mesél, milyen fontos szerepet játszottak mindkettejük – felesége, Gazdáné Olosz Ella – eszmei fejlődésében, művészeti képzettségük kialakulásában azok a külföldi utak, melyekhez részben Fazakas János protekciójával jutottak.

A különben kivételes, sok tekintetben pozitív személyiséghez fűződő anekdotát érdemes lenne kényszeres viselkedése miatt a legjellemzőbbek közt akár tanítani is. Meghívására felkereste ugyanis a kovásznai szívkórházban magát gyógykezeltető Fazekast, aki miután jelezte, hogy itt lehallgatják és ezért hangosan azt kérdezte tőle, olvasta-e „Ceausescu elvtár legutóbbi zseniális beszédét?”, közben elővette a vezér testvére, a botcsinálta történész új könyvét és aláhúzott sorokat mutatott neki benne, melyek a román nép négyezer éves!  kontinuitásáról szóltak mai területein… Fazakas különben később nevét adta Demény Lajos próbálkozásaihoz, melyek a történészi józanság visszaállítására tettek kísérletet.