Milyen könnyű hinni!

Állítom, hozzá hasonlót keresni kell minden áron, addig és addig, amíg fölleled. Kitartásod olyan legyen ebben, akár a szükség által összerakott, eszkábált vízimalomnak, mert ilyen embert – immár olyan embert – nem lehet csatolmányokból összeillesztgetni. Keresned kell az olyan embert, akit se gátról, se garatról malmostól se ragad-sodor el a víz, nem, legfőképpen földi jólétre és dolgavégezetlen.

Az a helyzet, hogy az ilyen ember hamarább fölfedezi s követi a maga önirányítóját. Kányádi Sándorunk kezelt a színművészettel is annak idején, ám egy latyakos reggelen megvilágosodott előtte az utca, melyen kujaknyi macskakölyök iramlott át valahova. És milyen az ember? Azzal foglalkozik a latyakos utcán, hogy vajon miféle más, sürgős dolga akadhat egy ilyen kis puhácska élőlénynek a túloldalon, hiszen emitt is aligha van meg a reggelije.

Legtöbbször önjelölt vagy lecövekeltetett bíró ordítja el magát, hogy mindenki gyanús, aki él. A költő szerint mindenki az igazság tanúja, aki született, és van ereje azt megélni. A huszonéves költő úgy simogat meg a maga falujában tornyot, kutat, verebet, hogy attól örömében a pacsirta fölparittyázza magát az égre.

Ám ott van a kutya elásva, hogy Kányádi igaz szavát ugyan nagyon is megérti a gonosz is, ha éppen nem félkegyelmű, de másfelé billen mellkasában ama igazságosztó mérleg nyelve. A könnyebb utat választván így lelép az igaziról, melyet Kányádiék már ezer esztendővel ezelőtt kicövekeltek. Ezért nem járta a sepert utakat. Ezért volt kötelező szép szertartás Nagygalambfalván is az utcaseprés estefelé. A jóság mindig része a mellény s bőr alatti iránytűnek.

Ha nem leszek színész, akkor is vers a vers. De milyen hatalom! A székely falu meg nem lehetett volna rigmus, ének, eszterlánc nélkül, nem a lakodalmas meg a fekete gúnyás búcsúztató szépei s szójárása nélkül. És innen már csak egy kőhajítás a Halottak napja Bécsben, az a lírai s epikai göngyöleg, mely visszhangzik a Költő nevév el együtt. Másutt fekete-piros táncot jár a kalotaszegiekkel.

Sose zárkózott el a ganédombtól az udvarban. Annak szerepe van a föld termésében, hát legyen! Sirálytánc című versét vetítem magam elé. De hányadszor, uram! Sirályok táncolnak szépen illegve, „és értettem már az egész táncos ceremóniát: ki-ki megfogta véle a maga kis vagy nagy halát.” Nocsak-nocsak, Kányádi emberi s költői jósága nemcsak apostoli, s ha igen, akkor ostoros bizony.

Zúgnak, zuvatolnak táncban az emberi sirályok, el a jóllakásig, palotáig és cellarácsig, majd keresik a mentő árbocokat jóllakottan. A tánc önmagáért! Ez az! Vagy nem? Kérdezd meg csöndes órán Kányádi könyvéből: hogy lehet ilyen gonosz s hogy lehetne tisztább a világ?

Gyermekversben azt is megírta, és sokszor fejből mondta föl, hogyan oktatja a királyt asszonya a vásár előtt. – Alkudjék kend, úgy vásár a vásár!

Harangoznak valahol Kolozsmonostoron. Nagygalambfalva megy-e Kolozsvárra, arra a napra, vagy a Szent Mihály-temploma megyen le Udvarhelyszékre papostól?

Hatalmas teremben ülök, soha ennyi élet köröttem, még Hartfordban sem… Nem tudom már, ki hívta, de ott volt az 1970-es évek valamelyikén Sepsiszentgyörgyön, a színházban, szál egyedül a színpadon Kányádi Sándor. Nem tudom, ki hívta, azt tudom, mindenki várta. Gyermekek ölben, padokon, csilláron és a karzat fölött, a plafonon is nevető gyermekek, az ablakokon ki-bejártak. Mindenki megölelte volna, de három óra után se lehetett hozzáférni csókkal. Most nem tudom, zsugorin osztja-e Isten a haladékokat? Nem lehetett volna még, tova a kilencvenedikben is valamennyit? És azt sem tudom Sándor nélkül, azt akarnám tudni, mivolt az utolsó szava, és mi a hitvesének Hozzá.

Ő népe, mi népünk, te néped, ha véle keseregsz és énekelsz.

„hogy ne kéne nyelvünk/ féltünkben lenyelnünk/ s önnön szégyenünkre…/ mivel vétettünk mi többet/ mint akár a legkülönbek…”

Szülni, nevelni, keresni és szeretni kell a hozzá igazodókat. – Minden más táj csak óceán. Ez itt a föld, a föld nekem. – Milyen könnyű hinni Kányádinak!