Mindennapi feltámadás

Magukba roskadva ültek a lócán, a szűk cellában három meggyötört, véraláfutásos férfi. Nyílik az ajtó, a nyikorgásra felrezzennek.

– Ária Hung, kihallgatásra!

A szikár, kiálló pofacsontú, mélybarázdás arcú öreg némán indult.

– Maga ott volt a verekedésen, maga kezdte el, maga, a tűz örök csiholója!

– Kérem, elismerem, ott voltam. De hát mit tehettem, csak albérlője és adósa voltam Tria Ausz úrnak, mondhattam volna nemet? Meg a bivalyerős Mánja Gern, hát vittek, sírjukban is megátkozott gazok. És azok, akik ma vádolnak, már fenték késeiket ellenünk. Most itt vagyok, oly mélyre estem, hogy alább nem hullhatok már, üdvözlet a győzőnek. Mi ez, mit akarnak? – kiáltott fel, amikor három pribék három oldalról a ruháit kezdte letépni, szétosztották maguk között, és köntösére sorsot vetettek. – Ne tiporjanak rajtam nagyon, vér-vesztes, szegény szívemen!

Lemondóan engedte, hogy megbilincseljék. De amikor be akarták tuszkolni a szűk, mocskos rabszállító kocsiba, önérzete tiltakozott, kihúzta magát büszkén, mint egy viharral dacoló hargitai fenyő. A pribékek segítséget hívtak, földre teperték, egyik a karjait fogta le, a másik a nyakára térdelt.

– Nem kapok levegőt! – próbált kiáltani, de csak nyöszörgés jött ki a torkán. –Nem… kapok… levegőt – hörögte egyre halkabban.

Akik látták, némán nézték, filmezték, cinkosan mosolyogtak egymásra. Dehogy jött bár egy lélek segítségére, dehogy tiltakoztak! Egy kacagó szél suhant el elhomályosodó, égbe meredő szemei felett. Ott feküdt, ég és föld között, bús hazátlanul, mint önmagának dermedt, néma szobra. A kiérkező mentők egyenesen a hullaházba vitték.

És mégis egy jóságos orvos fölé hajolt:

– Ne nyugtalankodjatok, még benne van a lélek – mondta. – Fél lábát, fél karját, egyik veséjét és szemét elveszítette, de él. Meggyötörve, de nem megtörve. Ahol úri sírásók és zsebrákok dúlnak, ő szavak nélkül is hirdeti a mindennapi feltámadást.