Mosolyt fakasztó nagy igyekezet

Megszoktuk, megszokhattuk annyi időn át, hogy a túlságosan nagyra sikeredett művelődési, kulturális események nem mindenkinek szereznek örömet. Ennek oka lehet az is, hogy a túlságosan középpontba vágyó szereplők közül nem mindenki érhet fel a csúcsra, s bizony, aki jelentkezik, annak vállalnia kell a kudarc kesernyés ízét is. Nos, a két nap alatt, amennyit tölthettem a most lezajlott Kriza János Mesemondó, Balladamondó és -éneklő Verseny résztvevői között, szinte elhitette velem, sőt, megbizonyosodtam arról, hogy a vesztes is tud boldog lenni. Nem tudhatom, hányan nyelték le a könnyeiket, de nem hiszem, hogy becsapottnak érezhették volna magukat.

Szatmártól Csángóföldig, Kézdialmástól Temesvárig érkeztek ide vendégek, s már a legkisebb iskolások is pódiumra léptek, külön „szakosztályba” sorolván őket az elsősökkel és másodikosokkal. Tulajdonképpen hét, korosztály szerinti tagozatot állítottak fel mindegyikben közel húsz szereplővel. Csak a mesemondók öt helyszínen bűvölték el nem csupán a bírálókat, hanem az őket elkísérő pedagógusokat, szülőket is. Úgy vélem, lehetett vagy százötven fellépő, akik nem csupán szövegismeretből, de az anyanyelvük iránti nagy szeretetről, a néphagyományokhoz való ragaszkodásukról is számot adtak. Most, amikor évről évre csökken a magyarul tanulni vágyók száma, egy-egy ilyen országos visszhangú esemény visszaadhatja a hitet az anyanyelvi oktatás mindennél fontosabb és megtartóbb erejében.

A rendezvény lebonyolításában oroszlánrészt vállaló Plugor Sándor Művészeti Líceum gondoskodott a mindenkit megérintő ünnepélyességről, de a versenybizottság munkájához feltétlenül szükséges körülményekről is. A szombat délutáni városlátogatás, a néptánctalálkozó, hiszem, kellemes emlékekkel gazdagították a vendégeket és helybelieket egyaránt. A vasárnap délelőtti díjkiosztás tényleg az örömé volt. A hét csoport első helyezettjei nemcsak átvették a díjakat, hanem átadták, nekünk, immár hallgatóknak örömfakasztó műsorukat.

Nekem az a feladat jutott, hogy két társammal végighallgassam az V–XII.-es mesemondók csodateremtő teljesítményét. Nem azért ültem le a számítógép elé, hogy a sok-sok mesélő közül valakiket kiemeljek. Nehéz volt ezt megtenni egyébként a bíráló bizottság tagjaként is, de e tájékoztató írásban annyit elárulok, mind a harmincan, akik gyönyörű népviseletbe öltözve, állva vagy székre ereszkedve adták elő nagy-nagy lelkesedéssel a kiválasztott mesét, ha tudtukon kívül is, de hatalmas sziklával támasztották alá édes anyanyelvünk megingathatatlan talapzatát.