Mózes Attila (1952–2017)

Valami műhiba történhetett Mózes Attila íróval, hogy egyik percről a másikra odalett. Műhiba, bármennyire gyönyörködött, gyönyörködtünk is az élet úgynevezett szépségeiben, művészi megteremtésében, Marosvásárhelyen, szülővárosában a Víkendtelepen vagy Kolozsváron, a Szamos világában. Köd lepte be a nagy Szamost, már minálunk nem járja most a nóta… Fúvószenekarok gyászban, azok igen. Járja nóta helyett az emlékek zuhataga. A család korán rakott könyvekből védőbástyákat a fiatalon fölpattant és nyeregbe kapott Attila köré. Látni akarta a világot kívül-belül, megélni és megbecsülni az értékekben valót. Ami a belső világot, világát illeti, semmi se volt tőle idegen az erdélyi magyar s román életvitelt illetően.

Az is jellemzője lehet a néhainak és nemzeti családjának, hogy Mózes Attila orosz, magyar és francia szakot végzett az egyetemen, aztán Székelyhidas román faluban tanított franciát és tornát. Sehová nem ment üres kézzel szerkesztőségekbe, Székelyhidasról érdekes és különleges monográfiával jött el, azt magyarázván önmagának és kritikusainak, ha kit érdekelt, hogy a mai falu életvitele, haladván a korral, önmagát adja föl, hagyományrendszerét is.

Sok prózakötettel, remek és minduntalan újszerű novellákkal, elbeszélésekkel ajándékozott meg bennünket. A prózás „nagyok” fiatalon elismerték, értékelték irodalomművészetét, mely a legjavát jelentette évtizedekig a maga és a magyar irodalom számvetésében. Szerkesztője lett az egyetlen magyar irodalmi hetilapnak, az Utunknak, majd 1989 után a Helikonnak. Írt kritikát, prózát, szerkesztett és teremtett maga körül igazi irodalomművészetet. „Műhiba” csúszott be az életébe, hiszen mindössze 64 évet élt. Végtelen fájdalommal emlékezünk rá, s jobb híján – olvassuk műveit. Nyugodjék meg bár ebben.