Nagycsütörtök

A keresztény ember vallásos hitének nagyon is átélhető mozzanatát találjuk a nagycsütörtöki történések között. Az utolsó vacsorát követően – amely Jeruzsálem óvárosának egyik palotájában, annak tágas emeleti termében történt – a Mester és tanítványai elhagyták a várost, s a városfalon kívül keletre haladva, a Kidron völgyén túl elterülő Getszemáni kertbe tartottak. A mintegy órányi járásra eső liget az Olajfák hegyének lábánál Jézus számára mindig is kedves, elmélkedésre, pihenésre alkalmas hely volt. Ezúttal sorsfordító órákat élt át kiszolgáltatottan, s végül is magányban, hiszen tanítványait elnyomta az álom, így képtelenek voltak vele virrasztani – erőtlen volt a test. Halálfélelmei támadtak, vért izzadott. „Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lukács, 22, 44.) A liget egyik-másik mai famatuzsáleme bizonyára tanúskodhatna minderről…

Emberi és embert próbáló helyzet, amit megpróbáltunk vázolni. Erdélyi klasszikus költőnk, Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében hétköznapi, profán helyzetet teremtve ugyancsak küldetést vállaló, úton lévő embert idéz meg „fullatag sötétben” a kocsárdi váróteremben, csatlakozásra várva. A vers lírai hősét is „tompa borzalom” és „mély állati félelem” fogta el a kísérteties, ijesztő éjszakában, érezve „nyomán lopódzó ellenségeit”. Joggal hangzik el az úton lévő ember vallomásaként, hogy „testem törött volt és nehéz a lelkem.” Ennek ugyanakkor mélyebb értelmet is kell tulajdonítanunk, nyilvánvaló utalás ugyanis az utolsó vacsorára, a kenyér megtörésére. Így felel egymással a konkrét egyedi helyzet egy metafizikai kérdéssel.

A vers zárásaként kiderül, hogy a lírai hős sorsa is a magány és kiszolgáltatottság, nem válthat szót úgymond meghitt emberekkel. Ugyanazt tapasztalta, amit egykor a Mester: mind aludtak. A lírai hőssel is az történik, ami bármely emberrel megtörténhet, illetve ami nagycsütörtökön a Getszemáni kertben történt:

„Kövér csöppek indultak homlokomról,

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”