Nagyokosok és kisbuták

Alkotmányok és ünnepélyes nemzetközi határozatok jelentik ki: minden ember egyenlő (csak arra nem térnek ki, általában miért a Főorvos Úr fiából lesz főorvos, és nem az őrkői Rupikából). Amíg ez a dilemma megválaszolódik, a világ olykor fura megoldásokat talál a – mondjuk így – kicsik és nagyok viszonyában.
Az ókori Rómában elfogadott, sőt törvényileg rendezett volt a patrónus-kliens viszony. A patrónust – gazdag embert – rajongók tábora vette körül, félig-meddig szabad polgárok, akik reggel köszöntötték, elkí­sérték politikai csatározása színhelyére, drukkoltak neki, szavazatukat adták, ha kellett, cserébe a patrónus felkarolta őket apró-cseprő ügyeikben, és persze kiosztotta a semmittevőknek az antik „kajabont”.
A Bibliában egy nagyon érdekes beszámoló van arról, hogy valaki önmagának toboroz szurkolókat. Dávid király fia, Absalom ötven embert gyűjtött maga köré, lovakkal, harci szekerekkel (a katonai felvonulás mindig imponál, akár a moszkvai Vörös téren, akár a Champs-Elyseen), és a Jeruzsálembe érkező panaszosok érzelmeit putyukálta: hát igen, igazad van, csakhogy ez a király mit sem törődik veled, bezzeg, ha én lennék… Ezt persze ma választási kampánynak neveznénk. Aztán ő lett a király, a melléállók pedig saját bőrükön tapasztalhatták, mekkora maflák voltak, amikor bedőltek ígéreteinek, el is hagyták idejében a levitézlett szájhőst. Az eset mutatja, nagy mértékben a patrónus is rabja a klienseinek.
Washingtonban a hivatalos és nem hivatalos lobbi mintegy négymilliárd dollárt mozgat a kormánypolitika befolyásolására. Ha a Nemzeti Fegyverszövetség (NRA) 55 millió dollárral támogatta a mai elnök kampányát, ugyan biza mire számíthatunk, fegyverkorlátozásra?!
Sok évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor Dinu Patriciu, a román kőolajmágnás, a Nemzeti Liberális Párt egyik alapembere arról beszélt, hogy ő busás összegekkel szponzorált más pártokat is. Naiv fejembe sehogy se fért bele, hol van akkor a személyes meggyőződés, az ideál. Aztán megértettem: a pártok váltották egymást a kormányon, Patriciu úr ezzel mit sem törődve egyre tollasodott. De azért – nem mintha nagy vigasz volna a kisembernek – csak a halál mentette meg őgazdagságát a dutyitól. Végül patrónus és kliens egy helyre kerül.

Zubreczky Antal