Nálunk nem lőnek

A minap láttam, hogy az Egyesült Államok hadseregének és Belbiztonsági Hivatalának közreműködésével készítettek a tanároknak egy szimulátort az egyre szaporodó iskolai lövöldözésekre. Gyakorlatilag ez egy háromdimenziós játék, ahol a kiképzésben résztvevők három – tanár, elkövető és hatósági – szerepbe bújhatnak. Tanárként a gyerekek biztonságba helyezése, támadóként a célpontok keresése és megölése, rendőrként pedig a támadó megölése a feladat.

Tudom, most felmerül önökbe a kérdés, hogy ez minket hol érint, hiszen Amerika messze van, de ajánlok figyelmükben egy tényt: mondjunk, amit akarunk, sírjunk, ameddig tetszik, szidhatjuk a kormányt reggeltől estig, és legyünk bármennyire nehéz helyzetben, azért bizonyos tekintetben messze békésebb körülmények között élhetünk, mint az USA-ban. Mert ebben az akármilyen országban, mifelénk legalább nem kell attól tartania a szülőknek, hogy a gyerekét lelövik az iskolában, és nem kell féniük a tanároknak sem, hogy valamelyik diákjuk fegyvert ragad, és rájuk lő.

Persze ennek több oka is van, többek között azt, hogy az USA-ban úgy lehet fegyvert vásárolni, mint mifelénk a cukrot. Továbbá ott eléggé egyéni megnyilvánulásai vannak a demokráciának és a „civilizációnak”. Szerencse a szerencsétlenségünkben, hogy mi hozzájuk képest maradiak vagyunk, hozzánk nem gyűrűzött be ez a fajta szabadság, ami, ha kell, puskát fog ránk.

Mifelénk legfeljebb az iskolákat politikai botrányra használják, mint a Mikó-ügy, vagy épp uszításra, mint a kovásznai trikolórpántlikás lány, vagy rosszabbik esetben lakatot tesznek az ajtóra, mert kevés a diák. Tehát, amikor legközelebb azon gondolkodunk – és magyarként szeretünk siránkozni –, hogy mennyire nehéz is a mi életünk, mennyire messze vagyunk az „ígéret földje”, jusson eszünkbe, amit fentebb leírtam. Ugye, nem is kell nekünk ez a vadnyugat?

Szakács Géza, Sepsiszentgyörgy