„Ne féljetek!”

A szavak nem tudnak félni. Legalább a szavaink. Azért kell nekünk magunknak vigyáznunk rájuk. Tudós nyelvészünk, Szabó T. Attila mondta és írta le, hogy minden idegen szó egy magyar szócsoportot kerget halálba.
Azért is közelítek óvatosan a nacionalizmus, nacionalista fogalomhoz, mert sokkal nagyobb terhet, több szemetet szórtak rá száz esztendő alatt, mint amennyit fogalmi tartalma elviselhetne. Szabó T. kolozsvári professzor után idézném a kérdésben Illyés Gyula költő, író fejtegetését is; szerinte nacionalista az, aki nemzeti jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. Ehhez máris illesztem a fasizmus jogsértéseit is, hátha érthetőbb lesz a múlt és a jelen.
Ha a szónok vagy politikus egy elnyomott népcsoport törvényes jogait kéri számon a nagyon is illetékes hatalomtól, az nem nacionalizmus. Ha az elnyomó hatalom – ma is vannak ilyenek Európában bőven és bántatlanul – a nemzeti(-ségi) jogokat nyesegeti, gyökereit elmetszi a maga hasznára, az olyan távol áll a védekező nacionalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mint a Fokföld Kujbisevtől.
Bizony hazabeszélünk ezzel a kurta szófejtegetéssel is. Ahol nemzeti, hazai jogot védő iskolaigazgatókat, védtelen és ártatlan magyar vezetőket préselnek fogságba, börtönbe, a milliárdokat sikkasztó „többségiek” mellé, ott aligha kell szómagyarázat.
Csak futólag említem, hogy Páskándi Géza jeles költőnk, írónk hat esztendőt töltött román börtönökben magyarsága miatt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc román utórezgésében. Maga a terror volt az az idő. És a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem halálos tavasza.
Oly könnyen veti felénk a román sajtó a „nacionalista” jelzőt, hogy visszavetni alig sem tudjuk már. Pedig csak jogot, egyetemesen elfogadott jogunkat védjük, túl-túl bávatagon, riadtan a sovinizmus fasisztoid mindennapjaiban. Sirattuk nagyon II. János Pál pápát. Sosem felejtem mosolygó arcát, amikor mondotta: ne féljetek!