Néhány méltató szó Sütő Andrásról

Most, hogy 90 éve (1927. június 17-én) született a pusztakamarási magyar ember, engedtessék meg egy magyar átlagembernek, hogy néhány írott szót ejtsen az egyénről: úgy is, mint emberről, és úgy is, mint szakemberről (íróról).

A kettő nem ugyanaz, pedig ugyanazon emberből valók! Szegény paraszti családból ugrott egyből az intelligenciába a két világháború közötti időből, amikor is egy régi uralkodó rendszer ment, s egy újabb jött. Ebben az időben szellemi értékeket végeztek ki, s pótolták új „értékekkel” a szovjet rulettes internacionalista illetékesek. A tanulni és a tudni vágyó, de a történelmet kevésbé ismerő buzgó fiatalember 1956 őszén megfogalmazta és megírta az erdélyi magyar írók nevében, a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőségében a „Veletek vagyunk magyar kommunisták…” című szégyenteljes kommunista röpiratot. Rendszerhálából gyökereket vert az akkori mély kommunista elitbe, a politikai miheztartása miatt.

A rendszer főszerkesztőséggel, nagy nemzetgyűlési képviselőséggel, autóval, nyaralóval, puskával, piával, fehérnépekkel és egyéb kiváltságokkal honorálta 1956-os rendkívüli „ügyességét”. Ez időszakban csak selejtes írásokkal terhelte a magyar irodalmat, miközben élvezte a rendszer kényét-kedvét. Aztán amikor az 1970-es években rájött saját addigi kicsiségére, közhaszontalanságára, a rendszer álságosságára és gazemberségeire, megírta remek dráma-trilógiáját: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel.

Itt is volt egy kis bibi. Trilógiájának aktuális tartalmát csak a múltba merte ágyazni, pedig a Ceaușescu-rendszer kritikái voltak. Nem kellett volna a múltba menekítenie a jelent, ha már megbátorodott, s mert is írni róla. Sütő gyatra volt, mint ember, de remek író, legalábbis 1970 után. Az írónak szobrot a színháztérre, az embernek nem.

Mikor fogjuk már erdélyi „nagyjainkat” korrektül értékelni, megítélni? Megírni róluk a rosszat is és a jót is egyaránt?

Dr. Toducz Endre, Marosvásárhely