Nem a pusztulás áldott

Kezembe került az udvarhelyszéki vízözön (2005) rövid krónikája. Nem véletlenül vettem le a polcról. Kiáltott a címe rám – Tenger minden –, és sajdult belém az élmény tizenöt év után. Hát ennyire kiváltságos volt a székelység, hogy özönvízből is külön jutott neki? Nemcsak egyházfik könyörgései rázták az eget, talpon s védekezésben volt mindenki, akit idejekorán el nem vitt az áradat.

Volt még áradat, aminek nyomán csak a torony maradt meg Bözödújfaluból 1988-ban, de ezt a pusztítást a román fajgyűlölet vitte a falura, a román nép legszeretettebb fia utasítására. Ez a könyv a kezemben súlyos, akár az emlékezés a tehetetlenségben. Az ár az egyik román nemzeti ünnep, augusztus 23-án zuhant, különös „figyelemmel” Udvarhelyszékre. Hegyi Antal udvarhelyi lakos mondotta: „A kicsi unokám első kimondott szava az volt: tata. A második szó, amit kimondott a víz volt, másfél évesen… Szerencsém volt. A Jóisten megsegített.”

Varga Irén Siménfalván élte meg a csodaszámba menő özönt. „A házunkba se lehetett visszaköltözni. Az állatok nem pusztultak el szerencsére, kimentették a fiatalemberek… Minden megjárna, csak ne lennénk mind a ketten hetvennégy évesek.”

Nem serkentem az emlékeimet, de ide kell illesztenem az akkori román miniszterelnök kirohanását a hívei előtt: „maguk itt sápítoznak ahelyett, hogy csinálnának valamit, ahogy azt teszik Udvarhelyen…” Igen, ez volt a valóság. Ezt írta meg riporterek száza, ezt mondta az öreg székely is: végezzük, amit bírunk, aztán az Isten is megsegít.

A könyv nem a veszedelmet tárta-tálalta, hanem a székelység áldozatos sorsát, munkáját, önvédelmét a hatalmas sorscsapás idején és után. Nem írok hozsannát a népről, csak emlékezem, kezemben a háztáji „történelemkönyvvel”. Eszembe jut, hogy II. János Pál, a nagy becsű és örök emlékű pápa egyszer apostoli áldását adta a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórusra Vatikánban, és magyar nyelven mondotta: „Tanítsátok Isten népét szépen és áhítatosan énekelni. Apostoli áldásom reátok.”