Rossz irányt vett az emberi lét, mert elfordultunk a Teremtőtől, és azt gondoltuk, hogy kényünk-kedvünk szerint tetszeleghetünk a szerepében. Elhittük, hogy mindenhatók vagyunk, és önkényesen beavatkozhatunk a rendszer nagy gonddal megtervezett működésébe. Hogy következmények nélkül uralhatjuk és szolgálatunkba állíthatjuk a természetet, fittyet hányván annak örök törvényeire. A felsoroltak következtében pedig a személyiségsorvasztó élvhajhászás, a meddő örömök, az igaznak hazudott hamisságok, az istentagadás, a tomboló erőszak és a végzetes fenyegetettség korszakát éljük.
Mindezt észlelvén, óhatatlanul feltevődik bennünk a kérdés: van-e ebből kiút? Vagy már olyan mélyre süllyedtünk a magunk okozta kátyúba, hogy onnan már nem lehet kikecmeregni, az emberiség megérett a pusztulásra.
Aki éltében legalább egy alkalommal megtapasztalta az Úr kegyelmét, az tudja, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is kikászálódhatunk, majd erőre kapva tovább haladhatunk. Csupán kérni kell és elfogadni a segítségét, hiszen ez már önmagában változást jelez.
Például annak belátását, hogy a karácsonyi ünnepkör nem az üres csillogás, a csábító reklámok, az átlagon felüli költekezés, hanem az önvizsgálat, a szembesülés, a jóra törekvés időszaka. A mindenkori megbocsájtásé, a reményé és a megújhodásé. Azon lehetőségeké, amelyeket Jézus megszületése teremtett az emberiségnek. Csendesedjünk hát el és próbáljunk meg élni velük.
A még nagyobb sebességre való kapcsolás helyett fékezzük le rohanó lépteinket és tekintsünk magunkba. Pillantsunk be a szívünk rejtett zugaiba, a tudatunk mély bugyraiba, ahová a gúnykacajtól tartva, egykor elrejtettük a valódi énünket meghatározó érzelmeket és gondolatokat. Emeljük a tekintetünket a magasból ránk jótékonyan aláhulló égi fény felé, mert a világánál minden láthatóvá és érthetővé válik. A lelkünket simogató lágy csillogásban ugyanis rádöbbenünk, hogy a Mindenség Ura nem hagyott magunkra, hogy jól meghatározott helyünk van a világban, hogy mindenkinek jut egy csipetnyi boldogság és szeretet.
És eljött KARÁCSONY… És eljött KARÁCSONY, JÉZUS születése. Örvendjetek hát emberek, nézzetek a FÉNYRE. Világít már egy GYERMEKARC, Ő álmodik most rólad. Az ” istállóban” csend honol, várakozik a HOLNAP… Kint, már sok pásztor térdepel, CSILLAG ragyog az Égen. Egy Üstökös is elsuhan, zsolozsma zeng az éjben… Hű Angyaloknak dala száll, Földünket beborítja. És ünnepel már hét határ, lejött közénk a MINTA… GÁSPÁR, MENYHÁRT, és BOLDIZSÁR, a ” Napkeleti bölcsek”, aranyat, mirhát, tömjént hoztak MÁRIA gyermekének. Az ANYA szíve nyugtalan, a csecsemőjét félti. Érzi, holnap keresztre megy, mert ISTEN arra kéri, mutasson UTAT, járhatót, hogy gondjaid közt láthasd, Neked a békét hozta el, a védelmet, a támaszt… Ő, az „IGAZSÁG”, Ő, az” ÚT”, számodra Ő, az” ÉLET” ! ISTEN FIA, és hírnöke a reménynek, a FÉNYNEK…