Nemtelen, övön aluli

Van úgy az ember, hogy nem s nem bír szabadulni egy gondolattól, leráznia se lehet, kirekeszteni, de elszámolni se véle. Egy gondolat bánt engemet – így indítja halhatatlan szabadságharcos versét jó Petőfi Sándor, aztán jól kipakol nekünk azóta is minden magyar nemzedéknek. Na, tessék, itt van a másik bajom, hadd panaszoljam el néked, ha már összeültünk írni meg olvasni.

Manapság sem sportesemények, kulturális vagy vének emlékezésének figyelésekor állapítom meg sokszor háborogva, erősebbeket rázva föl holtából, hogy ezt a szép magyar szót, hogy nemzedék, sehol senki nem használja, se tudós, se koldus (na, vén koldus talán). Generáció van, kérem, minden oldalon, nyomva, szidva, dicsérve: generáció. Ezek szerint már nemzedékek sincsenek, melyek…

Na de térjek vissza a csapásra! Megtörtént a 10. nemzeti vágta Budapesten a Hősök terén… Ja kérem, amikor még voltak hősök csatában, barikádon, kötélen és börtönökben, igen, akkor még élt és működött a nemzedék fogalma. De kérdem én, mert ez a gondolat nyüslet szívemben s lelkemben, mi lészen akkor, ha Soros Györgyék futnak be győztesen, lipicai lovakon? Hogyan tovább? Mert ugyebár vagyonokat költenek dollármilliárdokban az idegenség, a migráns semmitevők, gyilkosok beszállítására, de ha nem lesznek egyáltalán nemzeti, országhatárok, hová tűnik akkor a nemzeti vágta?

Magyar kérdés, európai magyar. Eltűnik szemünk elől a nemzet, nemzeti szó is, ahogy a nemzedék megnevezés már odalett. Sorosék köpnek mindenre a határok mindkét oldalán, ami nemzeti. Mi, ti, a maradék pedig beleroggyan az idegenek otthonává nemtelenedett nemzetietlen mocsárba. Siratom a nemzeti vágtát, mely annyi örömet jelképezett a múltunk világából. És látom, amint vágtat Soros generációja az egykori nemzeti hősök terein, miközben farhámba kerülnek ezeréves népek, nemzetek, világhírű lipicai paripák. Övön aluli a harc, jellemtelen. Ne hagyjátok, ti magyar s másmilyen legények, leányok!