Nyúlságok?

Tegnap-tegnapelőtt még azt mondogattuk, ha képtelennél képtelenebb, a valóságtól elrugaszkodó történésekről, eseményekről, jelenségekről adtak hírt az újságok, hogy a papír sok mindent elbír. Ma, amikor szinte nem tudni, milyen világon vagyunk, amikor a mintha-valóságot már alig lehet megkülönböztetni az igazitól, azt mondhatjuk, ha ugyancsak eredeti (!) képtelenségekkel találkozunk, hogy hát bizony ez is elfér a közösségi térben, hiszen jó tágas az. Különben is tudott dolog, hogy az okosabb enged! Legalábbis ezt gondoltam minap, leírva látván az egyik ünnepi jókívánságot, hogy aszondja: boldog nyuszit!

Hogy a nyuszi miként került a húsvéti „pakliba”, néprajzosok s a mélylélek ismerői, netán rendezvényszervezők szólhatnának erről. Megengedem, a kiscsirkének vagy kacsának joggal lehetne ama pakliban a helye, mint a tojásból életre kelt valós és jelképes „szereplőnek”, de a tojás és a húsvéti nyúl jobb híján a mesebeli rátóti csikótojás esetét juttatja eszünkbe…

Persze lehet, hogy mégiscsak helyénvaló boldog nyuszit kívánni, minthogy újabban ilyenkor szokták csúcsra járatni a nyuszisimogatás szokását, meg a nyusziajándékozásét, s elképzelhető, mily boldogságot jelent szegényeknek ez a nagy közfigyelem és –megbecsülés… Megszűnik minden félelmük, kigyógyulnak a kóros nyúlszívűségből, mikor lelkes simogatókra, elhivatott gondozókra tesznek szert, s a napi hírösszefoglalókban előkelő helyen szerepelnek, a tévéadók nézettségi rekordokat döntögetnek szerepeltetésükből kifolyólag. Elvégre erre vágynak rövid életük minden napján, tévésztárok akarnak lenni! Nem a vadon, a hegyek és völgyek, a rét, de mégcsak az állatkerti környezet és intézményes védettség sem érdekli őket!

Aztán gyorsan tovatűnnek az ünnepek, jönnek a dolgos hétköznapok, a kutya sem törődik többé velük, csak a nosztalgiázás marad számukra, arra a bizsergető jóérzésre gondolnak vissza, amit a sok puha simogató kéz szerzett nekik két–három napon keresztül, meg az ideig-óráig gazdiságot vállalók társaságára. S ha úrrá lesz rajtuk a búskomorság, a számkivetettség érzése, nem csodálkozhatunk, de sebaj, számíthatnak önkéntesekre, állatvédő szervezetekre, egyszóval a gondoskodó társadalomra. Nyúlmenhelyekre kerülnek, szakképzett gondozók, s ha szükség, állatpszichológusok várnak rájuk, hogy továbbra is élvezhessék a nyulakhoz méltó életet. Hogy legyenek boldog nyuszik ezen a földön.

Ma már nem kell félniük a nyulaknak, mint régen, amikor a költő szerint még a miatyánkja is rövid volt a nyúlnak, merthiszen erdőn-mezőn könnyen eldördült a vadász fegyvere…

Furcsállhatná egy Földön kívüli lény, hogy amikor kisebb-nagyobb ostobaságot követ el az ember, mindjárt kihátrál mögüle, átengedi (!) a „szerzőséget” szamárnak (dokumentálható ez 17. századi írott adattal!), ökörnek (írás által igazolhatóan a 18. századig visszamenően!), szarvasmarhának, szóval baromállatnak, s így felszabadultan beszél régtől fogva szamárságról, ökörségről, újabban pedig marhaságról, azaz baromságról.

Bűntudata lehet az embernek mind saját magával és fajával, mind pedig mindenfajta teremtménnyel szemben, hogy újabb butaságokat, mondjam azt, nyúlságokat követ el?