Ó, csöndes utcáim!

Köszönj szépen mindenkinek az úton! – hallottam kislányként mindig, amikor kitettem a lábamat a kapun. Kora tavasztól késő őszig zsongott az utca. A házak előtt kis lócákon ültek az idős bácsik és nénik, akik mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy egy-két kérdést ne tettek volna fel. Mivel a játszótér közelében lakom, gyerekek és fiatalok csoportjával is mindig összefutottam.

Mi is kint bandáztunk a testvéremmel az utcán a szomszéd gyerekekkel. Csak ímmel-ámmal mentünk haza ebédelni vagy uzsonnázni. Majd az ablakokból kitekintő anyukák vacsorára hívó szavaival ért véget a napi móka, de természetesen csak másnap reggelig, akkor minden kezdődhetett elölről. Ahogy nagyobbak lettünk, ez egyre inkább kikopott az életünkből, de mindig találtunk elfoglaltságot a házon kívül.

Most alig kell köszönnöm egy félórás séta alatt. A lócák, a rajtuk ülő, kedvesen kíváncsi idősökkel eltűntek. Gyerekekkel is csak akkor találkozni, ha iskolaidőben robognak hazafelé. Néhány kismama babakocsit tologatva elhalad mellettem, egy-két fiatal is talán. A percenként elsuhanó autókba bebólintok – egyébként, amikor mi az út közepén labdáztunk, nagyjából óránként zavart meg egy-egy kocsi –, a kocsmák előtt üldögélőknek odaköszönök. A játszótéren órákig senki. Azt sem tudják a kicsik szerintem, milyen sorban állni a hintáknál, vagy tizenöten egyszerre lecsúszni a csúszdán.

Manapság senkinek sincs ideje arra, amire régen még órákig volt. A fiatalabbak otthon, az interneten keresztül „bandáznak”, aki betöltötte már a tizennyolcat, valószínűleg autóval „sétál”. Az én korosztályom vagy egyetemen, más városban, vagy egyenesen külföldön van. Valamiért már a nagymamáknak sincs idejük a kispadon beszélgetni. A személyközi kapcsolattartásra már senkinek sincs ideje, meg úgy kedve sem nagyon. Belekényelmesedtünk saját kis világunkba, ahonnan nem szívesen lépünk ki. Telefonon lerendezünk mindent. Felkelünk, és lefekvésig rohanunk.

Bartok Barbara