Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Csalódásokat okozott az időjárás azoknak, akiknek a természetes jégen lenne alkalmuk korcsolyázni, hokizni – két kapura játszani vagy csak a korongot passzolgatni. Igaz viszont, hogy Székelyföld több településén működnek már műjégpályák, beleértve a „felfújhatós” jégcsarnokokat is. Az időjárás nem akadály, az alternatíva adott, a felszerelést sem kilométereken át cipelni, anyu, apu autóval viszi a gyereket edzésre, onnan haza.
A mai kiskorúak, fiatalok számára hihetetlennek tűnhet, hogy valamikor az 1960-as években, a 1970-es évek közepéig sok gyermek nézőként a bottörés reményével járt hokimeccsekre. (Elvétve sem nevezték ütőnek a hokibotot, az énekben is úgy van: „hokibotot, sej-haj”). Akkoriban egy-két vagy több tucatnyi gyermek leste nagy izgalommal a palánk mellől, hogy mikor törik el valamelyik játékos botja. Olyankor a bíró vagy valamelyik játékos megfogta a törött botot és kidobta a palánkon kívülre, ahol a gyermekek közelharcot vívtak a „csonkokért”. Trófea értéke volt az ilyen szerzeménynek, tekintélyt jelentett és boldogságot. A gyermek hazaérve elsőként nem a meccseredményt mondta az otthoniaknak, hanem a törött bot megszerzésének örömét újságolta.
Szó sincs arról, hogy emléktárgy lett volna. A gyermek vagy az apja, nagyapja, szomszédja stb. igyekezett a törött, repedt darabokból használható játékszert fabrikálni. Az említett időszakban olyan – általában szászrégeni – hokibotokkal játszottak a csapatok, amelyeket törés esetén viszonylag könnyű volt összeilleszteni, akárcsak egy natúr szék törött farészeit. A nyélen vagy fejen lévő törésvonalakra konzerves dobozból kivágott pléhborítás került, jól megszegecselve. A repedéseket enyvezték, szigetelőszalaggal jól bevonták. Ha csak kis darab hiányzott a fejből, bütykölés nélkül is lehetett vele játszani. Büszkeség volt egy-egy ilyen „rehabilitált” hokibottal megjelenni a városi, falusi jégen. Ha játék közben újból eltörött, úgy fájt a lelke a gyermeknek, szinte mintha csontja törött volna… (Amikor megjelentek a műszálas, üvegszálas hokibotok, s netán eltörtek, azokat nagyon nehéz volt ismét használhatóvá tenni.) Sporttörténeti tény, hogy a székelyföldi és romániai jégkorong számos kiemelkedő játékosának pályafutása kezdődött valamikor azzal, hogy a szabadtéri jégpálya palánkja melletti hóbuckán lesben állva sikerült megszerezni egy kihajított törött botot.