Ostrom alatt

Tudomásom szerint még a rebellis fiatalok között se került szóba a haditudósítói pálya. Végzős nagydiákok kupaktanácsa nem tárgyalta titkon se ezt a pályát. De kit nem érintett meg futólag bár a nagy pusztulások krónikásának hivatása a 20. században? Előttem szelet kenyér mellett kis kocka vaj. S életre serken bennem a kérdés: vajon jut-e holnapután az unokáimnak, mikor már?

A szeleten megvastagszik a vaj előttem, torzra. Ha tele a szem, vibrál a látás a holnap felé. Békeidőben tiszta a látás, világválságban remeg a szem s a víz is rajta. Vendég kopogtat az ajtón, a család a terített asztalnál. – Isten hozta. Üljön le, legyen része benne… – A család melege éltet mindeneket, az ad bizalmat is a kicsiknek. A kenyérkereső a bajban rögtön övéire gondol. Nagy bajok között arra, hogy több marad a szenvedésre visszamaradók vállán. Magyarán: az éhen maradóinkra.

Krónikát írna az amúgy is hitvány kezű Tinódy Lantos Sebestyén, írna az ma is jó szívvel, de már réges-rég odalett. Balassi Bálint? Minden bizonnyal, de hát neki is a kard volt az első, aztán éjjeli tüzek mellett a toll. Aj, mindennek megvan az ideje, s kiket a világválság sara-szele utolért, az nem menekülhet. És nem is akar menekülni a tél-túl terített családi s nemzeti asztal mellől.

Még nem húzták be a harangok az időt, de már fölösen vastag a vaj az előttem lapuló szelet kenyéren. Nézek bele az ablak előtt terülő világba, a kora tavaszi gyepen sűrű a hála vetése. De súlyosabb sokkal, s kőfalként vastag a félelem benned; mi lészen a kicsikkel, a kisebbekkel, s mire, mennyire zsugorodik az élet, a kenyér a megtartó nemzet tenyerén s asztalán…

Meg kell húzni a derékszíjat, az szent igaz. És a sodronydrótból is vizet, tejet kell csavarni a rászorulóknak.

Krónikásokat terem a nemzet mindig a maga idején. De óvjon Isten azoktól a füstös, ködös időktől.