Ösztönző díjaik

Nézek magam körül, és meglep(-ne?), hogy miért is csodálkoznék, ha igen. A csodálkozáshoz érzelmi vagy értelmi energiatöltet is kell. Nem elég a döbbenet. A prefektus, a kovászna megyei kormánymegbízott újból és újból betilt valamit Székelyföldön, ami magyar, írva vagy mondva. Miért csodálkoznék, hiszen annak a kormánynak a megbízottja, amely kormány Bukarestből újból és újból betiltat valamit, ami magyar vagy magyarul hangzik.

A megbízott igen szép havi bérért teljesíti a megbízatását, punktum. Ő lépni akar. Írom az utca hangját, melyet kiegészítenem már nem is kell: ismerem a panaszlót s a helyzetet. Amúgy nem éhező, hanem nyugalmazott építészmérnök. Nem sorolom a magyar vidékekre kiküldött vagy kiáramló románoknak kiutalt és máig kijáró „kockázati pótlékokat”, lakást stb. Kezükben az olló meg a posztó. Igaz, mi akkor sem vágtunk, amikor a közelében voltunk.

Most dédelgetem magamban a Székelyföld magyar megyéiben kialakított (lásd: kormánymegbízott) román civil szervezetek pocsolyázgatását, és mit ad isten, a székely himnusz meg a zászló meg az anyanyelv használatának betiltása mellett az is eszembe jut, hogy mi bizony nem énekeljük annak a klubcsapatunknak a himnuszainkat, amely csapatunkban a színes bőrűek mellett egy magyar is szerepel. De fújjuk, amikor helye és ideje van annak.

Olvasom egy orvosi rendelő várószobájában a szakorvosok sorát: még csak fele román. És a rendelőben, a kórházban a magyar egyszerűen nem tudja megmondani, mi a baja, mert nem tud románul. Tapasztaltam. És a román civilek (lásd: Soros György civil csapatait) mintha szervezkednének a szó, a szavunk ellen. Mert vannak prefektusaik ám, nagy pénzen futtatott kormánymegbízottaik. Az ég madarait eltartja az Isten, de a rengeteg besúgót, 1989-es hős nyugdíjast, idesereglett és itt elnyomott románt valakinek el kell látnia ám „ösztön(-ző)díjakkal!