Otthon

Otthon, a hétszentségit, otthon! Ennyi a lényeg, érti ezt magácska?, néztem fel a poharam mélyéről a pultos leánykára, aki megengedőn eresztette el füle mellett a kérdést, hát persze, hogy nem érti, s még ez a szerencse, különben most nem lennék itt.

Mert ott, a kultúrházban mindenki érti, valószínűleg ezen nyeríteznek most is, örülnek, hogy végre kiröhöghetik magukat rendesen. Már akkor sem voltak visszafogottak, nyomban hallottam vihogást, bár legtöbben csak kuncogtak, de az is épp elég volt.

Izgultam, na, nem kell ezt szépíteni, nem vagyok én szokva a beszédhez, nem közönség előtt legalábbis, otthon az ilyesmit elintézi a polgármester vagy a kultúrigazgató, most meg nekem kellett, bár nem értem én, minek, néptánctalálkozóra jöttünk, táncolni kell s énekelni, nem fosolni. Na de ha mondták, hát csináltam, s meg is van az eredménye, röhögnek rajtam, ennyit sem tud elmondani az öreg, szenilis, mondják, ez az újmódi szó rá, hát eljár mindenki felett az idő. Úgy beszélt velem ez a titkárnőcske is a reggel, mint ahogy a gyerekkel szokás, kicsit magasított hangon, leereszkedően, öreg vagyok, nem hülye, akartam kikérni magamnak, csakhát az eset után, ugye, már nem volt minek.

Otthon, a csemer mindenit, otthon!, toltam a poharam a leányka elé, csúszik ez a szánkós vodka, tölthet még. Hát mondja meg valaki nekem azt is, hogy lehet ennyi idő alatt becsületes műsort összeállítani, a csoport fele alig egy hete jött vissza a spárgaszedésből, s itthon se feji meg magát a tehén, nem lehet egész nap csak táncikálni.

Nem is csinálnám én már ezt, ha nem megy ki Vilike Németbe, akkor könyörögtek vissza, mert senki nem akarta átvenni a helyét, pedig nincsen énnekem már ilyesmihez kedvem, őrizni kell a hagyományt, csak őriznék már mások, mióta öt éve eltemettük Pistát, nekem már tánchoz semmi kedvem. S alkoholhoz mégugyan, s most mégis iszok, pedig én azóta egy kortyot se, ha már Sári az alkohol miatt temette el a fiát, legalább az urát ne lássa feszt részegen. Vagyishát nem pont az alkohol miatt, vagyis de, metil volt, nem etil, hogy lehet egy m betűbe beledögleni, azt nem fogom én már megérteni ebbe a kurva életbe.

Otthon, a mindenségit, otthon!, tettem le a poharat kicsit erőteljesebben, el ne törje nekem, szólt rám a leányka, franc essen a poharába, tőlem el is törhet, úgyis mindegy, mindenki rajtam röhög. Tudja mit, elmondom magácskának is. Hát felálltam a színpadra elmondani a beszédet, előttem a teli kultúrház, s az idézetet úgy találtam mondani, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahogy legyünk benne.

Borcsa Imola