Óvóbácsi, a temetőőr

Sok jó magyar mondás óv attól, hogy összehabarjon az ember mindent egy kalap alá, aztán az Isten a megmondhatója a végeredménynek. Mondom ezt bevezetőként, amikor a román uralgó, önnön dicsőségébe belevadult hatalom égedelmi bűzét kerülgetve próbálok szólni őseink sírkertje, temetője szélén. A mai romániai magyarság oda jutott mára, hogy nem csak iskoláink, egyetemeink, óvodáink védelméért kell naponta felkiáltanunk, hanem temetőink, apáink sírja, templomaink érdekében is.

Európában még nem műveltek hasonló dolgot, mint ma Romániában, ahol a német, magyar temetők lepusztítása is tét, téma, elvadult nemzeti önimádat alanya és eszköze. Most nem az Úzvölgye világháborús temetőjének mai megalázását fájdítom ismét, ahol hősi halált halt névadó nagybátyám, Czegő Zoltán. A mai napon szeretném fölemlegetni, hogyan tüntette el az uralgó, megdühödött román hatalom a brassó-bolonyai evangélikus temetőt. Trianon vétkeinek és aljasságainak fölemlegetése után, egy rettenetes világjárvány félelmi zuhatagában akarom fölhívni a figyelmet arra is, hogy veszélyben vannak a sírjaink, fejfáink! A temető csendjét rabolja meg a hatalom, az ima helyét, az emlékezés otthonát. És magát a földterületet – tehetem hozzá. Kalongyában viszik a kitaposott székely virágot temetőinkből. És megjelennek a buldózerek ott is, akár az áradat, melyet Bözödújfalura terelt a román hatalom. Maradt egymaga a templomtorony, egész az omlásig.

Brassóban törvény is dirigálta egy időben, kinek szabad beköltözni, kinek nem. A szászok építettek és ügyeltek éjjel meg nappal városukra, templomaikra és temetőikre évszázadokkal ezelőtt. Bizonyosan létezett Európa-szerte törvény a temetők, megszentelt helyek és emlékkövek védelmére. Azt írja könyvében dr. Száva Tibor Sándor – Az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temető, Brassó, 2015. – A bolonyai magyar evangélikus temető felszámolása tulajdonképpen már 1960-ban elkezdődött, amikor ez évnek augusztusától megtiltották az ide temetkezés jogát. A kommunizmus egyik nagy bűne a brassó-bolonyai evangélikus temető 1980-as években elkezdett tervszerű és végleges hatósági felszámolása. A temető végleges eltüntetésére 1987. augusztus végén került sor. Buldózerekkel rátörtek a temetőre, és simára gyalulták a területet. Ekkortájt semmisítették meg a fiatalon elhunyt híres Zajzoni Rab István költő nagy értékű síremlékét is.

A brassói temető történelmi példázata egyetlen rettenet volt, figyelmeztető is mindmáig, hogy mire képes az ajándékba kapott területek és népek ölésében, üldözésében a román önkény s gyűlölet. Itt teszem föl a kérdést: Az önvédelmi magyar pártok, szervezetek és szervezkedők immár ennyi szörnyű példa után hoztak-e és hoznak-e létre szervezetet a temetők sorsának, létének és mindennapjainak fölvigyázására? Zajzoni Rab István költőt sikerült kihantolni, ám a buldózerek, traktorok nyomán semmi nem maradt, csak a ledöngölt föld. A sírjelek eltakarítva, jeltelen, megtalálhatatlan földdarabok alatt nagyanyák, anyósok, gyermekek hamvai. És idefenn már csak a zokogás emléke, a gyermek szeme fénye a román ég s magyar föld alatt.

– Ilyen nem volt még Európában – mondta nekem Száva Tibor gépészmérnök Bécsben –, hogy egy egész nemzetiség nyomát, sírjait tüntetik el Brassóban. Húsz évig toporogtam a tragédián, roppant nehezen viseltem el, hajtott a lelkiismeret számba venni, rögzíteni, ami történt, hadd tudja meg minden hozzátartozója a fejfa nélkül maradt, titkon sem nyugvó halott szülőnek, rokonnak. Minden idők legnagyobb gyalázata volt ez a városnak. Már Ausztriában laktunk, mikor anyám értesített: Románia másfél hónapot adott, hogy aki akarja, kihantolhatja halottját, aztán jönnek a hatalmi erőgépek… Hihetetlen volt. Engem még nem engedtek be az országba. Anyám ott nyugszik meggyalázva holtában, jeltelen földben.

Száva Tibor száz év halottait, 200 személyt vett számba. Európa vajon mit cselekszik a rabszolgákként kezelt romániai magyarság létérdekeiért? És most csak erről az uralgó, bávatagon gyűlölködő hatalomról van szó, mely Ceaușescu nyomában is a pénzt keresi saját zsebére.

Százszor is elmondtam apaként, nagyapaként, hogy következő életemben óvóbácsi leszek. És ha nem, akkor temetőőr.