Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
A politikai csatározások vackorfáján időnként hátborzongató hisztérikus kilengések sarjadnak, amelyeket aztán fanyalogva nyel le a kisemberek tehetetlen sokasága. Miután Trumpot, bármennyire krampusznak ábrázolták, nem akadályozhatták meg, hogy betrappoljon a Fehér Házba, most azt a szörnyűséget fedezik fel sötét múltjában, hogy emberei a választási kampány alatt oroszokkal találkoztak, mert ugye azok a középkori leprásoknál rosszabbak, egy levegőt sem szabad velük szívni. Mikor? Hol? Hányan? Miért? Mit beszéltek? – kérik számon lángpallostekintetű kálmánolgák, bár meggyőződésem, hogy a CIA jóvoltából mindegyikről jól tudják azt is, hányszor zavarja meg álmukat a rakoncátlan prosztatájuk, hát még minden elejtett szavukat. Engem most nem a tengerentúli demokrata csacsi és a republikánus elefánt csetepatéja érdekel, hanem maga a jelenség. Oda jutottunk, hogy holmi korlátolt érdekek oltárán feláldozzuk normalitásunkat. Mert ember és ember közötti érintkezésnél mi lehetne természetesebb?
Jaj, nekünk, ha már szót váltani sem tudunk. Geopolitikai és családi hidegháború az, amikor mindenki bezárkózik a saját előítéletekkel, sérelmekkel és butasággal tapétázott szobácskájába és nem beszélünk egymással. A berethalmi (Birthälm) elmés szász atyafiak erődtemplomukban egy külön szobát tartottak fenn azoknak a házaspároknak, akik civakodtak vagy válni készültek. Összezárták őket egy-két hétre – egy ágy, egy tányér – néhány száz év krónikája szerint egyetlen pár jött ki kibékületlenül, ott kidumálták haragjukat. Pedagógusként nem büszkén említem meg, de hát annyi év eltelt azóta, hogy tanítottam egy olyan iskolában, ahol egy szerencsétlen igazgatóváltás nyomán két tanárcsoport között a feszültség csaknem tettlegességig fajult. Az akkori városi párttitkár összehívta az egész társaságot – van húsz percetek, hogy mondjátok el, mi a bajotok, aztán egy hangot ne halljak. Kiderült, hogy nevetséges apróságból indult az egész, öt perc alatt le lehetett volna tárgyalni, de inkább ostobán hallgatásba burkolózva táplálták a buta gyűlöletet.
A furcsaság netovábbja, hogy miközben korunk ontja magából az elképesztő kommunikációs eszközöket, egyre többen pótvizsgára szorulunk az elemi párbeszédben. Nem akarok ujjal a távolba mutatni, kaptam én is már SMS-t a szomszéd szobából, hogy kész az ebéd, de ha nem ugrasz le a sarki üzletbe, sótlanul kell, hogy elfogyasszad. Lassan ott vagyunk, mint hollywoodi filmekben: férfi és nő méregdrága családterapeutához mennek (külön-külön), az valahogy összehozza őket, és mint idomár (bár azt már betiltották mifelénk) ösztökéli őket: mondd el, Feri, mivel okoz gyomorfekélyt nálad Lívia; Lívia, miért kívánod összekarmolni Ferit? Hogy otthon ingyen ezt megbeszéljék, az nem trendi és nem is jut eszükbe.
Ahol a betokosodott politikusok csődöt mondanak, ott a mindennapok diplomáciája csodát szülhet. Tízezer kilométer távolságból egymásnak feszülve Hruscsov és Kennedy majdnem lángba borították szegény planétánkat, de amikor a kis izgága kremlini kopaszt elvitték egy amerikai farmra, és a kezébe nyomtak egy félméteres törökbúzát, döcögve bár, de beindult a megbékélés a két szuperhatalom között. Reagan és Gorbacsov nem sok sikerrel tárgyaltak, ám amikor Reagan gondolt egyet és elvitte vendégét helikopterrel egy városnézésre – látja, ott az autógyár, azok a dolgozók lakásai, ahol akarja, leszállunk, amelyik házba kíván, bemehet eltraccsolni a háziakkal. Gorbi meggyőzetve hazament és lehúzta a rolót a vörös rémálomra. A második világháború utáni kibékélés nem annyira a béketárgyalásokon dőlt el, mint a csereprogramokon: egy német fiatalember angol családnál töltötte a vakációt, a házigazda csemetéjét eközben az ő otthonában fogadták, megértve, hogy okosabb dolog kirándulni, mint háborúzni. Ha tőlem függne, elvinnék harminc detroiti munkást Vlagyivosztokba, ötven sztyeppei földművest Utahba, aztán fordítva, hogy győződjenek meg, ahajt is kétlábú, kétfülű lények élnek, akiknek ugyanaz fáj, és ugyanannak örvendenek.
(De azért nem ártana szólni némelyeknek Nyugaton, hogy a Szovjetunió megszűnt, és hogy nem csak Sztálin, de Brezsnyev is meghót, meg bizony.)