Petőfi Haitiben

Ha egyszer mégis világkörüli útra indulok, benézek sok helyre, viszek üzeneteket, ajándékot is. Igaz, alig tudom, minek is örülnek az Antillákon leginkább. Benézni a két Amerika között elszórt szigetek népeihez. Nincsenek olyan sokan. Az egyik szigeten napozott, pihent Kolumbusz is: azt a felfedezés napjáról, vasárnapról, az Úr napjáról nevezte Dominikának. Viszek az Antillákra verset is, annak is örülnek ám, tudom.

Az Antillákon a verset nem lehet letagadni, sem kitagadni. Miért is tenné, ki is tenné ezt a gyalázatos dolgot, kinek használna? Az Afrikából rabszolgatartásra és sorsra behurcolt feketék megszabadultak a 16. századi Európa rabtartásától, maguk is azt állítják, sokkal jobban vannak a természettől meg istenektől áldott gyönyörű környezetben.

Megkeresem óvatosan, minden hivatalos bejelentés, terelés nélkül René Depestre urat, a költőt az Antillákon, Haitiben. Ő tud emlékezni eredeti hazájára. Szólaltatom versben.

„Tudok egy szót madárszárny-suhogásút – a boldogság szédületébe sodor álmaim vitorláit röpteti…”

A költő esküszik a kimondhatatlan érzelmek uralkodására, mégis kimondja. Haiti. Az abszolút hazaszeretet, ragaszkodás kulcsszava nála. De miért ennyire nehéz megfogalmazni? Miért titkos, ha a szabadság kulcsszava?

Európa hozta be az Antillák szigetfüzérére is kalap alatt a szabadság titokzatos szentségét. Mert Európában városokat meg várakat romboltak le, népeket vetettek rabságba mindmáig – a szabadság nevében. René Depestre, a költő, ő sem felejt négy, öt évszázadok, életévtizedek alatt. Ímhol vagyok című verséből idézek:

„Ímhol vagyok/ a messzi Afrika fia/ minden kockázatos kaland bolondja./ Megyek a fény után/ az igazság után/ hazám lelkének vak szerelmese/ féktelen reménységű néger…”

Ezért vállaltam visszataszító megfogalmazással az Antillák rabszolgatenyészetét megemlíteni. Mert ez volt. Az európai civilizáció Afrikából hajóztatta megkötözve a négereket, rabságba. És most, a 21. században, ötszáz esztendő után a szó, a vers:

„Ímhol vagyok/ proletár vagyok/ tömegek lélegzete zúg szívemben/ a kizsákmányoltak dühe remeg szívemben/ a fekete emberiség dühe…” És fél évezredet átszaladva és vissza a jelenbe, egy székkel errébb, hangzik az ismert megfogalmazás: „szabadság szerelem nagy álma révületében” (Pór Judit fordítása.)
Kis semmiség lenne a vers annyi meg ennyi borzalom után? Igaz lehet az is, hogy a nemzetek lelke nem felejt. Hiszen Petőfi kiált Haitiben, az Antillák szigetvilágában! Petőfi, az elnyomott s megölt magyar: „Szabadság, szerelem!” Nagyapáink szóhasználata volt, ma is él: „milyen kicsi a világ”.

Most is összecseng az elnyomottak jajkiáltása, ötszáz év után, a mában. Az egykori néger rabszolga fia szabadságszeretetről énekel a maga fiának. Be kicsi a világ, s abban mennyire szánalmas a magával mihez kezdeni nem tudó Európa! A rabtartás honos mai napig is benne, népek nyüszítenek, rémülten álmodva a szabad Haitiról, Dominikáról az élő Székelyföldön.

René Depestre költőnek, a ma is afrikai négernek elviszem Petőfi verseit a szabadság s szerelem ikerítéséről. A nép lelkéből a verset s a szabadság vágyát nem lehet kitagadni.