Pünkösd szép ideje

Régóta már, amióta csak tehetem, minden pünkösdvasárnap reggelén Béres Ferenc virágénekeit hallgatom. Szerencsére megvan még a lemezjátszó, s tű is hozzá, így hát szétáradhat a lakásban a Liszt Ferenc-díjas énekművész gyönyörű virágénekeinek megejtően szép dallama, köztük a pünkösdi rózsáról, a pünkösdről szólóak.

Valamikor a XVI—XVII. században születhettek ezek a nóták, s a felvidéki palóc dalnok ízes előadásában tényleg magukkal ragadóak. Megható emlékem is fűződik ehhez a lemezhez. Még a kilencvenes évek elején ismertem meg a művészt, aki a Hargita Népi Együttessel Sepsiszentgyörgyre is ellátogatott, s a színpadon nem csupán énekhangjával nyűgözött le, hanem a szétszóródott magyarság sorskérdéseinek feltárásával is. Körbejárta a világot, mindenhol, ahol magyarok élnek, ebből tudott magával ragadóan beszélni a hallgatóságnak.

Tartottuk a kapcsolatot, és 1993-ban eljutottam hozzájuk, Budapesten a Baka utcában kerestem meg. Akkor ajándékozott meg a vadonatúj Virágénekek a XVI–XVIII. századból című nagylemezével. Most, hogy hallgatom, eszembe jut, milyen rajongással beszélt földijéről, Balassi Bálintról, aki a virágénekek születésének évszázadában valósággal ontotta virágéneknek beillő verseit, dallamot is kínálva hozzájuk, amelyeket aztán annyi évszázad múltán Béres Ferenc meghordozott a földkerekségen.

Ott, a Baka utcai társas házban még dúdoltunk is, no, nem Balassi-nótát, hanem egy népdalt, amely méltán illeszthető a virágénekek mellé. Ez is pünkösdöt idézi, s nincs is talán olyan népdalénekes, aki időnként ne venné ezt fel műsorrendjére, a Balassi-verssel együtt. „Két szál pünkösdrózsa,/ kihajlott az útra,/ El akar hervadni,/ Nincs, ki leszakítsa”/ – ez van a népdalban, amelyet nagyon sokan fel is dolgoztak, nyilván, megőrizve az eredeti ízes dallamot. És közben hallgatom a három történelmi egyház püspökeinek szavait, a pünkösdről szóló fejtegetéseiket, és ehhez hozzátehetem még Böjte Csaba atya pünkösdi elmélkedéseit. Mindannyian arról szólnak, hogy pünkösd tulajdonképpen létünk, életünk kifogyhatatlan erővel való feltöltését jelenti, általa árad szét lelkünkben a bizonyosság, hogy a jóságnak mindenben meg kell mutatkoznia, s a hozzánk érkező Szentlélek titka bennünk rejlik.