Rendületlenül

146 millió fontsterling. Ennyiért vette meg Philippe Coutinhót a Barcelona a Liverpooltól. Az angol szurkolók felháborodtak, nem az átigazolás ténye miatt, hiszen sokszor az ilyen mozgások teszik izgalmassá a futballt, hanem hogy miért most, évad közben. A Barca úgysem használhatja a BL-ben, nélküle is már majdnem biztos spanyol bajnok, akkor csak azért, hogy a Liverpool nehogy túl magasra szárnyaljon? Ez nem szép!
Nem ítélem el Coutinhót. Ha a Le Figaro nekem annyit ígérne, én is átigazolnék. És van úgy, hogy egy szuperjátékos egyszerűen kinövi csapatát, mint kamasz gyerek a ruháját, lásd Bölönit, aki két klasszissal kiemelkedett a marosvásárhelyi ASA-ból, ezért a Steauába ugrott át; jól tette, így lett BL-győztes.
De eszembe jut Franco Baresi, aki az AC Milánban játszott húsz évig, akkor is, amikor a Milánt a másodosztályba száműzték valami gyanús ügy miatt, és akkor is, amikor szabályszerűen kiesett az A-ligából. Franco, a világbajnok ott maradt a fiúkkal, amíg csapata lábra állt, pedig tíz klub is dalolt feléje dollár-szirén hangon. Egy másik milanista, Paolo Maldini ugyanígy kitartott egész karrierje alatt a piros-fekete színekben. Albert Flórián és a Ferencváros, Pelé 19 évig az FC Santosban, Dobrin és az FC Argeș – a hűség jelképei.
Én, bár viszolygom a militarizmustól, tiszteltem azt a japán katonát, akit huszonkilenc év után fedeztek fel valahol a Fülöp-szigeteken, és nem volt hajlandó letenni fegyverét, míg a császártól parancsot nem kapott, mert szamuráj neveltetése nem volt összeegyeztethető a megadás gondolatával. Hiroo Onoda a neve, megérdemli, hogy néha letöröljük róla a feledés porát.
Elég szomorú, hogy a rendületlen hűség sokszor a gúny tárgya, mint Caragiale hőseinél – a mitikák társadalma kineveti azt, aki komolyan végzi feladatát. Louis de Funés túlbuzgó csend­őrén nevetünk, pedig ugye, szebb lenne életünk, ha hozzá hasonlók vigyáznának a közbiztonságra, nem pedig minden botrányt elkenő-elfedő smekerek? És a hívei mellett maradó Márton Áron, a lángoló veronai buszból gyerekeket mentő tanár, Vígh György, mint a rendületlenül hazája földjére visszaeső föl-föl dobott kő…

Zubreczky Antal