Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Sokszor dúdoltam hegymászás közben vagy vízben küszködvén levegőért vigasztaló keresztény éneket, a zsoltár segít vészhelyzetben. A vallásórák mintha mindig készen állnának segítségre Erdélyországban. De a magyar Himnusz utolsó szakasza is mintha egyenesen az erdélyi magyarság sorsán zokogna: Szánd meg Isten a magyart,/ kit vészek hányának./ Nyújts feléje védőkart/ tengerén kínjának.
Sirató falaink is omladozva már. Szinte lázító kesergésben kiáltja Albrecht Dezső a máig érvényes parancsot: Merjünk magyarok lenni! Bánffyhunyadon született 1908-ban, február 26-án, író, szerkesztő, jogász, menekült Párizsba a román elnyomás elől, volt ott főurak kertésze, egész életében az építő Erdély híve, és ezt itthon egy percig se nézte jó szemmel a duhaj országbíró román hatalom. Fő művének a címe ez a merésre sarkalló parancs: merjünk magyarok lenni. Többek között szóvá tette, a magyaroknak csak egy rokona van, az Európa, de ez a „rokon” se akar tudni rólunk! A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Bennünk Európa túléli saját magát…
Ez az utóbbi följegyzésem nagyon riaszt a mostani migránsmenhely Európára, és tereli már akkor tekintetünket a kétes jövendőre. – Bennünk Európa túléli saját magát… Mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, mikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem…
Albrecht Dezső nem a rózsafűzért, nem a homokot morzsolta, hanem tanított gyakorlati országépítésre még a román diktatúrák idején is. Románia a második világháború egyik győztese és jutalmazottjaként aztán kikéri Albrecht Dezsőt mint háborús bűnöst ítéletre, de nem kapja meg. Megkapjuk mi az uralmat a világháborúk örökös bűnhődőiként is. Immár mi is, akár Albrecht, unokáink is román nyelven sajátíthatják el a tudományokat szülőföldünkön. Se jog, se kenyér; korbács meg zárka az volt s van bőven. És mit tesz a rokonunknak vágyott Európánk? Semmit.
És ismét szólaltatom az Erdélyen túli idegen magyar földön elhunyt Albrecht Dezsőt: Az erdélyi magyarság csak egy láncszem a nemzet életében, nem önmagáért való. – Ezzel az írott ok- és célfejtéssel figyelmeztet a Hitel egykori remek szerkesztője, a híres Vásárhelyi Találkozó szónoka, a Magyar Nemzeti Bizottmány egyik (1948) kiváló vezetője, hogy Erdély sorsa végzetes is lehet, de még akkor sem nemzeti végcél, hanem csak az egyik. Óhatatlanul eszünkbe jut ezek kapcsán, hogy a kis lépések politikusai ugyan jól érezhetik magukat kis palotáikban, ám az elnyomás tankszerű törvényei és törvénytelenségei ellen semmire se mennek s megyünk, topogván kiosztott országokban, hiányolván a szabadság biztosítékait.
Rólunk meg rokonainkról van szó Európában, még akkor is, ha maga a földrész ravasz politikus szövetsége húzza-vonja magára és ránk a vizes lepedőt, veszejtve azt a kulturális hagyományrendszert, mely a magyarokat rokonítja s mi rokonulunk hitben is velük. Ebben a helyzetben újból elhangzik a kiáltás Erdély még meglévő várainak tornyaiból, a román lobogók szélverésében, hogy merjünk magyarok lenni!
Ebben a létbiztonságban is szerényen megbúvó nemzetben rendre föltűnnek a rokonkeresőink is. Hogy miért inkább kelet felé irányulnak ezek a kutatások? Mert Attila királyig, a krónikákban Isten ostorának nevezett hun uralkodóig s még odébb is voltak és élnek rokonaink. Kőrösi Csoma Sándor, Szentkatolnai Bálint Gábor után minden hivatalos tagadás és tiltás ellenére is föltűnnek a gyalogos látogatók köreinkből, Czakó Gáborék és László Gyuláék.
És itt van, volt a magányos Körmendi Lajos költő, író, a Nagykunság fia és aztán nevelője (1946–2005). Karcagon a Nagykunság fővárosában született. Tapasztaltam, ott ha nem is olyan hangos, de éppen olyan önérzetes a származás, mint a székelyeknél. Azon gondolkodom itt, Székelyföldön, mi is sarkallta Körmendit, hogy újból és újból kutassa Ázsia óriási pusztáit, a kazakok hazáját, azok költészetét. Nem elég az európai rokonság? De nem ám! A kazakok megszenvedték oroszok, cárok, szovjetek hatalmát s uralmát. Ma függetlenek. Van ilyen is. És Európában hányszor de hányszor aljasodtak le önmaguk alá, kik függetlenedtek végül is! Ötszáz évvel ezelőtt létesítettek a kazakok független országot. Fél ezret átraboskodott a magyar nemzet is. Itt vagyunk, Erdélyben, áldott rokonaink!