Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Valósággal igéző egy-egy alkalommal az illata. Állhat a bál, mint ma is, bűvölik hatvannyolc négyzeten a sakktáblát, a királynőt, merev összpontosítás meg csevegés idejét is uralja a párálló sütőtök illata, most épp benn a nagyszobában, esős időben.
– Idegen matat a kapun – ezt a házigazda állapítja meg, de csak úgy mellesleg, mintha semmit nem is jelentene senkinek. Akkor viszont mindenki figyel, amikor kimondottan idegen kopogtatás hangzik. Zsolt tudja, ez nem postás, nem kolléga, nem a tiszteletes, hanem kimondottan idegen férfi kopogása.
– Igen! – Zsolt nagy hangon, otthonában. Senki föl nem áll, ajtó felé se mozdul, áll a sakktáblán a küzdelem, röpdösnek a kártyalapok. Az ajtóban megjelenik egy egyenruhás, mögötte a másik. Csendőrök. Kéz a tábla fölött megáll, mozdulatlanul megáll levegőben a kártyalap.
– Jó napot – szólal a tiszt, a másik szinte legyintve szalutál, némán. Odabenn moccanatlanul mindenki. A kurta köszönésre senki nem válaszol. És áll sapkásan mindkettő, a házigazda meg a bentiek mind ülve.
S tovább is románul szól a tiszt. – Itt nincs házigazda? – Itt tényleg reszketeg a csend továbbra is, senki meg nem mozdul, bankár, jogász, tanár, mind dermedten, mintha bűnben, bitó alatt. És nem remegnek, ülnek, mintha valami furcsa lény előtt. – Itt semmit se jelent maguknál, hogy valaki bejön és köszön?
Elmosolyodik a tanár két hajszálnyit, el a társaságban mindenki, összesen évszázadnyi iskolaosztályt éltek meg, most megszusszannak, elmozdul az ablak felőli székről a gazda.
– Ahány ház, annyi szokás. Nálunk többek között az is, hogy aki idegen bejön, bemegy, leveszi a fejrevalóját, ha van neki. Na igen, az is természetes, hogy bemutatkozik az idegen, aztán én ha akarom, meghallgatom a baját.
A két egyenruhás félszegen veszi a simléderest a fejéről.
– Az éjszaka… én helyi zsandár vagyok, baleset történt itt.
– Ejnye. Súlyos?
– Nem tudjuk, ki volt. A kapufélfán maguknál látszik egy sérülés nyoma. Azért kopogtunk be.
– Csakugyan?! Erzsike nénim, hallottunk valamit az éjszaka? Nem? Na, lássam azt a sérülést. Menjünk. Uraim, önök maradjanak békén, azonnal jövök. – A nagykapu déli szárnyának alsó harmadán látszik a nyom, már amennyit fölvett s megtartott a kemény cserefa egykor. Az egyenruhás zsandár mutatja, de lányos zavarában még nyomokat keres őrmesteri gondok között. Nincsenek. Zsolt úr akkor kezd nevetni, vizsgálódásában és zavarában figyelve a szolgálatost. – Tudja, mikori ez a sebhely, uram? Maga még meg se volt akkor. Nagyapámnak húzgálták, rángatták ki a cséplőgépét, mert kellett az a kollektív gazdaságnak. Az is kellett, meg a földjeink, nagytata benn a Deltában építette a szocializmust másfél éven át, de az nem s nem ment. Ám az ősi kapu kibírta a kollektívet. Magam is. Na, akkor sérült a kapu, de gyógyulgat, gyógyulgat, látja, immár közel hetven éve. – Ekkor tért át igazi békebeli hangra az idős ember. – Ugyan hagyjuk ezt a sebet, tatám kibírta, én is, a kapufélfa is. Menjünk be, megkínálom valami finommal önöket. – Ujjbegyeivel érintette az egyenruhát mozdulásra, ám azok nem mozdultak. – Szolgálatban vagyunk –mondta a szóvivő.
– Helyes. Annyit még hozzáteszek a sebhez, hogy addig nem engedtek felvételizni se az egyetemen, amíg apám be nem állt mind a harminc hektárjával, cséplőgépével, traktorjával a szocialista mezőgazdaságba. És beállt! És kitűnővel, elsőként jutottam be az egyetemre. Ne vegye dicsekvésként, megkérem önt. Azt írta akkoriban vagy még később a költő Kányádi, hogy az eb megveszne, az ember kibírja. Tatám is bírta még egy darabig… Elnézést – elfordult, orra levét-e, szemét törölgette-e, aztán folytatta, de a két rendőr már nagyon akart menni. – Na, a déli kapufélfán az a tenyérnyi, akkora, mint egy igazolvány.
A helyi rendeltetésű rendőr teljesen levegő nélkül, remegve kapta ellenzőjéhez a kezét, üdvözlethez-e, mihez, de szalutáltak, odalettek. Zsolt visszament a nagyszobába. Csak annyit mondott, eláll az esőszitálás, el lassan. – Na, hol hagytuk abba?
Felesége tűnt föl a szomszédos szoba mélyén, közelebb nem akart menni a férjéhez. Ismerte szegényt. Hadd játsszanak.