Sietnek, mintha hajtanák

Nem tudom, miért sírnak az emberek a kovásznai körforgalom miatt, hiszen ott sem a körforgalom hiánya a baj, hanem az, hogy egyesek úgy vezetnek, mintha ők lennének az út királyai. És ez a jelenség nem csak Kovásznán áll elő, hanem mondhatni bárhol mifelénk. Meglehet nézni, például Kézdiszentléleken is úgy mennek a falu között, hogy az ember jobb, ha tart magának a macskája mellett egy pótmacskát, illetve egy pótmacska-pótló macskát, mert amilyen sebességhuszárok vannak, nem lehet hosszú jövőt jósolni a kisállatoknak.

Vagy ott van például a Zabola Négyház felőli kijárata: a nagy kanyarban úgy csapják, néha a másik sávon szemben, mintha a Halálos Iramban című filmet forgatnák. De a „kedvencem” a Kézdivásárhely–Csernáton szakasz, ahol, ha kamerákkal figyelnék a közlekedést, mint külföldön, akkor fél nap alatt a sofőrök fele többet költene bírságra, mint a feleségére. Mert tetszik vagy sem, akadnak olyan betyárok, akik nyomják, elvégre azért van az autó, hogy haladjunk. Sietni kell, nem szabad időzni, két perc késés már katasztrofális – ez a modern neoprimitív ember logikája, holott elgondolkodhatna azon is, hogy talán hamarabb el kellene indulni.

Csak itt köze nincs az egésznek a késéshez, sokkal inkább arról van szó, mint a vadkapitalizmusban, hogy törtetnek előre, előttük senki ne legyen, ők legyenek a legelsők. Aztán a nagy sietségnek megvan az ára, és nem, nem a halálos baleset, van ennél rosszabb is: amikor úgy megsérül, hogy egy életre nyomorék marad, vagy miatta mással történik ez.

Akkor kérdem én, megéri sietni? Ha a válasza igen, akkor kérem, gyűjtsön pénzt, s vegyen helikoptert, járjon azzal, ott kevés az esélye, hogy valakivel szembehajt.

Szabó Árpád, Kézdivásárhely