Sír a természet, és vele én

Kétségbeesetten hallatja szavát a természet Torja végében… Síró hangot ad ki Torja-pataka, semmibe vevésről susognak a torjai fenyvesek.

Ha sétára indulsz a Szemmosó környéki völgyben felfelé, akkor azt látod, hogy az erdő széle, a patak medre bűzlik a sok kihordott szeméttől. Rothadó ágyak, dermedten ágaskodó hűtőszekrények, idejét múlt és kiszolgált elektromos eszközök romhalmaza fogad. Műanyag flakonok nem százai, hanem ezrei terülnek szerteszét, itt találva meg az elkövetkezendő évekre, évezredekre szégyentemetőjüket.

Érthetetlennek tűnik számomra, hogy manapság, amikor a szemétgyűjtés heti rendszerességgel történik, még vannak emberek, akik maguk elhasznált salakjait, roncsait kiviszik az erdőbe. Oda, ahol lehetetlen lepihenni egy gyönyörű napsütésben, oda, ahol már a telente megszokott hópaplan sem rejti el szégyenünk. Hihetetlen mennyiségű fel nem bomló szemét rondítja csodálatos tájainkat, életet adó forrásaink környékét.

Mit tehet a polgármesteri hivatal az adófizető polgáraival szemben ilyen esetben? Bele lehet nevelni bárkibe is a természet szépségét, szeretetét, hogy féltett kincsének érezze az erdőt, a minket körülvevő csodás hegyeket? Rá lehetne venni szemetelő embertársainkat legalább az állati ösztönök alsó szintjének a betartására? Hiszen az állatok többsége eltakarja ürüléket…

Ha már egyetlenegy család is lemond arról, hogy nem használt dolgait a természet erőire bízza, figyelmeztetésem nem volt hiábavaló.

Székely Ildikó, Kézdivásárhely