Sokadik bejegyzés

Kedves (karantén)naplóm, már nem is számolom, hogy hányadik napja gubbasztok itthon. Minden nap egyforma, a hétfő is olyan, mint a szombat, de még a vasárnap sem különbözik. Még mindig nem találtam ki semmilyen különleges projektet, programot magamnak erre az időszakra, és egyre kevesebb kedvem van bármit is csinálni már itthon. Unalmasak a szobák, a falak, a falon a képek. Már megszámoltam hány lépéssel jutok el a hűtőig, hányszor sóhajtok fel egy nap, hány könyv van a polcon, mennyi burgonyaszelet van egy kiszacskó chipsben.

Minden este átfutom az aktuális híreket. Megnézem, milyen várt programot mondanak le idénre, milyen újabb szigorítások várhatók, ki milyen okosságot mond egy-egy hír kapcsán. Nem igazán találni pozitív hangvételű cikkeket, pedig már nagyon vágyom rá, és biztosan mindenki más is. Ami a legjobban elgondolkodtat mostanában, az iskolákról, végzősök sorsáról szóló fejlemények.

Soha nem vágytam vissza az iskolapadba, na de most biztosan nem lennék iskolás, főleg nem végzős. Emlékszem, mennyire szívásnak éreztem az érettségire való tanulást még úgyis, hogy normális körülmények között, az iskola falai között készülhettünk rá, gyakran együtt az osztálytársakkal. Biztosan nem tudtam volna rávenni magam a készülésre otthon, pizsamában, amikor mindennap ugyanolyan egyhangú.

Az egyetlen, ami akkor tartotta bennem az erőt, a gondolat, hogy az egész iskolát egy hatalmas bulival zárhatom majd. És az idén végzős fiatalok mivel motiválják magukat? „Amikor én végeztem a sulival, se ballagás, se bankett, de még szabályos oktatás sem volt. Zoomon, Skype-on tartottuk a kapcsolatot a tanárokkal. Úgy ballagtunk el az iskolából, hogy el sem ballagtunk, egyik napról a másikra, egyszerűen csak nem tartoztunk oda. Bezzeg az érettségit meg lehetett tartani!” – idézet egy 2020-ban érettségizett jövőbeli nyilatkozatából.

Jár a taps nektek is, sulisok. Büszkék lehettek mind magatokra, hogy minden nehezítő körülmény ellenére helytálltok, és végigcsináljátok!