Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Ugyanaz a nyüzsgés a piacon és környékén, mint a tegnap. Mint tegnapelőtt is? A zöldségnek, gyümölcsnek rövid és változó az ideje, akár a szalmakalapnak. Amott a Bibliotéka, előttem az életem meg a kurta nyár maradéka. Lejár a szezon, mindennek megvan az ideje.
A piac volt az a hely, ahol nem és nem akart hátra tett kézzel járni a városban. Megtévesztő lenne a népségnek. Azt is hihetnék, hogy ellenőr, nyári nadrágban, szemrevaló ingben. És hát az az arc is, az sem fakitermelői!
A gyógyszertár hatalmas ablakai előtt ma is cigányok „üledeznek”. Többen, asszonyok, kisgyerekek koldulnak, vagy azt sem. Gondozatlanok, miegymás. A forgalom nagy, hátha leesik valami apró… De azok ott? Mi lehet? Istenem, bekötött jobb szemű kislányka, másfél éves, az anyja ölében, csendben mindketten. Néznek. Őt is, mást is, mindent és mindenkit. De ők ketten mozdulatlanok, ragyog a fehér kötés a kislányka szemén. Ő maga barna, nyálaska, szótlan.
– Mi történt a gyerekkel? – kérdezi lehajolva. A leánybaba nézi, nem fél, nem kér, nem repes. A férfi lehajolva fordul most az asszony felé, várja a választ, és látni rajta, hogy addig el nem mozdul.
– Ne adjon nekik! Azért jönnek, mert ad nekik! – Csak fél fordulattal nézett maga mögé. A népnevelő dagadt pasas lelépett. Ő visszafordult az asszonyhoz. – A szeme, a szemecskéje vérveres… Várjuk az apját, de reggel óta sem jött… – Más szó, kérés semmi, csak az aggodalom, ajka érinti a szomorú kislányka haját. Egyéb semmi. Ülnek a földön, nagy és csendes a forgalom. Mi a teendő, kérdezte 1919-ben Lenin elvtárs. Na, mi a teendő itt?
Kiegyenesedve nézett körül. Gyógyszertár mellett vagyunk, de hát ki s mit adhat… Az anya fölnézett a mozdulatlan úrra, szót se szólt, levette kislánya szeméről a fáslit. Szó semmi, se koldusi, se anyai rívás. Vérmes a szemecske. A nyug. mérnök veszi zsebéből a telefont. Igen, gyors mentőt… sürgősségre… kisgyerek. Azonnal, igen! Adataimat majd önöknél.
Nem mozdul centit sem. A mély lélegzetben a melle könnyebbül, a belső szorongás alig. Egy úr, ő áll hét cigány előtt, egy anya nem sürög, ül, ölében a kislánykával. – Mit csinál? – kérdezte a nyugalomra csupán egy ujjmozdulattal intő úrtól. – Rögtön jön a mentő, megyünk azonnal a sürgősségi kórházba.
Riadtan hallotta saját rekedt hangját. Van a dolgoknak híja, hibája, van, ami kell, van, ami marad. Én nem megyek innen el, amíg. Babácska.
A mentő nem üvöltve, hanem halkan jött és állott meg. A népnek végre volt mire figyelnie. Mert senki nem néz a koldusok szigeteire, se az állam, se a vásárló sereg. Ne adjon! Azért jönnek, mert egyesek adnak nekik! Igen, igen, egyesek, én most egyes vagyok, egyes egyedül vagyok, uram, s a kislányka néz, az anyja is. Nem jött az apa, még nem. De honnan kellett volna jönnie? Szó nélkül, dermedt mozdulatlanul mutatja a kocsiból kiugró ügyeletesnek a nőt s a gyermeket. Az asszony rémült, de föláll. – Mit akar maga, uram? Egy lejem sincs…
– Semmi gond, beszaladunk az orvosokhoz. Ne féljen… Megyek én is, lépjen csak föl a kisgyerekkel, így, így. Aztán ő is fölült, a szolgálatos se, sofőr se, ő maga se egy szót se, az asszony két könnycseppel s némán, félve. A férfi az ülést fogva, mintha hazarabolná a saját palotájába őket. Ez egy néma keringő, Dezső, mondaná a hölgyem. Miközben zakatol bennem kergetőzve száz élet meg lélek.
Nyitják az ajtót, majd a sürgősségit, sorban ülnek sokan, a férfi egyenesen a belső folyosó ajtajához viszi, viteti a bekötött szemű babalánykát, a férfi lépést se más felé, egyenesen az orvosi szobába tereli a mentőst, az asszonyt, maga is megy.
– Jó napot. Senkijük sem volt. Magam hoztam, adom adataimat, ami kell… Mindent vállalok. Vizsgálat végéig kinn ülök.
Az orvos elveszi a gyereket. Maga nem megy el, üljön le itt, majd megbeszéljük. – Nézi a kibontott véreres szemet, az anya odakinn ül, hangtalan. Vár gyerekére, szótlan, könnytelen. A férfi nézi, amint megfürdetik a kicsit, vizsgálják a szemet. Az orvos nem csóválja fejét, akkor nagy baj nem lehet. Jól kisétálom magam, az szent. Kórház. Én, cigány kisgyerekkel!
Másik orvos jön be, nagyobb hangon szólna, a kezelőorvos le- s kiinti: majd később… Órával később a nyug. mérnök mintha elégedett lenne önmagával. – Legalább önmagammal.