Szabadságért kardot, kötelet

Nehéz volt maga az esztendő is. Nehéz volt Arad.

Azt a próbát, az övékét még a kő is, a kötél is, még a hunyt égi fény is alig-alig állta. Vén jósok, jövőbelátók, kuruzslók se merészelték kimondani fennhangon, hogy magyarok, az Isten szent szerelmére, ennek a vetésnek szörnyű lesz az aratása. Mert hazug a mondás, hogy ki mint vet, úgy arat. Hazudik a császár, hazug a pokol s a mennyezet! Legyen legalább szent az emlékezet. Vörösmarty Mihály 49 évesen sem láthatta előre. Nem láthatta a költő sem, ki aztán a gyászban egy országnyi nemzetet siratott. „Odalett az emberek vetése!”

Nehéz volt Világos, a fegyvertemetés.

Mi, magyarok, a szovjetet gyűlöltük nemrég is, nem az oroszt, ördögi ítélet alatt! A győztes orosz tisztek intették a magyar főtiszteket Világosnál, súgva mondván, menjenek Isten hírével, meneküljenek, ha már a szabadságot felölteniük magukra egy cár s egy császár között nem sikerült! Ne várják be a gonosz bosszút!

Nehéz volt az egész hadi esztendő, úgy igaz. Nehéz volt Arad. Nehéz az az áldozati 13. Máig is visszakiált a léleksereg: nehezebb volt a járom! Az igát meg az ostort sosem lehet hasonlítgatni. Különösen, ha ott ragyog a szabadság lehetősége. Aki nem veszi lelkére egy percig legalább az áldozat értelmét s nehezét, sose érti meg a szabad halált. Aradon a 13 vértanú közül egy sem ejtette ki a szót, hogy kegyelem.

A rabság szégyenét a gyáva nem érzi.

Aki nemzetéért élt, érette vállalt kardot és kötelet, az soha nem esd könyörületet. Ott és erre nincs törvénycikk. A szabadságért küszködő ember, ki az igaz útra rálép, nem ismer más törvényt, csak a szabadságét.

Nehéz volt Arad.

Marad a hősi példa. Meg a fénye. Nem hiába piszkálják máig csenevészek a vértanúk szobrait ott és szanaszét, dologidőben és setét éjben. Nincs bennem semmi óhaj az emlékezésünket illetőleg, ugyanis mindenki másként gyászol. De óvatosan megkérdeztem egyszer, október 6-án egy aradi kollégámtól: mondd, hogy lehet élned a vértanúk városában?

Szó nem, csak könnyes szeme emlékezett.