Székelyföldön nehéz időkben mindig összefogunk!

Székelyföldön hagyománya van az összefogásnak, mert jó időben megtanulták elődeink is, hogy együtt többre mennek, mintha külön-külön próbálnának felszínen maradni. A történelem során számtalanszor egyesítettük erőinket: vagy valamiért, vagy valami ellen. Az összefogás tehát a megmaradás zálogává vált.

Nemcsak a megmaradásé, hanem a fejlődésé is, hiszen a rokonok, a szomszédok mentek segíteni, ha házat épített valaki a faluban: együtt emelték a falakat, rakták a téglát, gyalulták a gerendákat, tették a helyére a cserepet. Kalákának nevezték, és kölcsönösség alapján működött – egy helyre gyűjtötték a közösség erejét, és ebből sorra mindenki részesülhetett. Az összefogás odafigyelésre alapult: senki se maradjon hátra, senkinek se kelljen fáznia vagy éheznie. Később erdő- és legelő közbirtokosságokat hoztak létre. Közösen gazdálkodtak, a haszonból mindenki részesedett. Az elesetteknek, az árváknak külön juttattak pénzt vagy faanyagot. Nem maradt senki egzisztencia nélkül.

Később a közös haszonból nagyon sok esetben templomokat, iskolákat építettek.
Egy másik célja az összefogásnak a védekezés volt. Ha ellenség jött, tüzeket gyújtottak és meghúzták a harangokat – a Jóistenre, az égre bízták, hogy továbbítsa az üzenetet, hogy Székelyföld-szerte készüljenek az emberek a veszélyre: egyesítsék erőiket, hogy győzni tudjanak.
Ránk, székelyekre is igaz, hogy úgy élünk, mint a bibliai Nehémiásék: egyik kezünkkel folyamatosan védekezünk, a másik kezünkkel építjük ezt a csodálatos tájhazát: Székelyföldet.

Az évszázados gyakorlat pedig elhozta az együvé tartozás érzését. A csaták, a közösen vívott harcok, a szülőföldért, a javakért, az identitásért, a kultúráért folyó küzdelmek összekovácsolták az embereket: közösséggé váltunk, összetartozunk. Összefogásunk így mára nemzeti érzéssé nemesült, állandóvá vált: hétköznapokon és ünnepeken egyaránt szükségét érezzük annak, hogy együtt legyünk, összetartozzunk, és ha az élet úgy kívánja, egy közösségként lépjünk fel akár az elnyomás ellen, akár Székelyföld fejlődése, a közösségünk megmaradása, jövőnk megteremtése érdekében.
Ma is szükség van az összefogásra: ésszel, szívvel és lélekkel.
Szükség van összefogásra Székelyföld és a szórványvidék között, szükség van erőink egyesítésére az erdélyi magyar politikai palettán, de szükség van közösségünk erejére december 6-án is, amikor gondoskodnunk kell róla, hogy minél nagyobb erőnk legyen Bukarestben, hogy hangunk minél erősebb legyen ott, ahol rólunk döntenek.

Ne dönthessenek rólunk, nélkülünk!
Habár közösségünk legfontosabb küzdelme most a vírus ellen zajlik, Bukarestben eldöntötték, hogy választást tartanak december 6-án. Nem mindenki szeretné, nem mindenki ért ezzel egyet, de ha mégis megszervezik – márpedig meg fogják szervezni! –, akkor abból nekünk, erdélyi magyaroknak nem lehet, nem szabad kimaradnunk. Mert az biztos, hogy a bukarestiek elmennek szavazni, a moldvaiak is el fognak menni, az olténiaiak is el fognak menni, és ha mi nem vagyunk ott, akkor mások fognak dönteni az ország sorsáról. Mások fognak dönteni rólunk is!
Az elmúlt száz évben sokszor megtapasztaltuk, hogy ha nem mi rendezzük a saját dolgainkat, ha nem veszünk részt a döntéshozatalban, akkor mások szervezik meg a mi életünket. Márpedig az, ahogy ők képzelik el a mi jövőnket, az a mi vesztünket jelenti.

Egy bölcs keleti hadvezér egyszer azt mondta: akár képes vagy valamire, akár nem, mind a kettőt te döntöd el. Márpedig, mi azt szeretnénk, hogy úgy éljünk, ahogy azt megérdemeljük. Azt szeretnénk, hogy mi adjunk választ jövőnk nagy kihívásaira. Ezért manapság is folyamatosan „harcolni” és építkezni kell. Ezért kondulnak hát meg a harangok, ezért kell egyesítenünk erőinket, ezért kell most is összefognunk.

Győzni csak így, együtt tudunk!

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke